Rock ’n Roll szubjektív - kedvcsináló egy izgalmas kötethez

Rocker vagyok! Nem titkolom és büszke vagyok rá. Hogy mióta, azt nem tudom. Talán azóta, mikor is az unokabátyám, valamikor a 70-es évek közepe táján a kezembe nyomott egy lemezt és azt mondta: „Ha igazán jót akarsz hallani, akkor ezt hallgasd meg!” A Deep Purple Fireball című albuma volt.

A végső döfést akkor kaptam, amikor egy sulibulin megszólalt a We Will Rock You - rögtön eldobtam az agyam. Jártunk a Kugli zenekar, meg Smog koncertjeire (jól nyomták a Kiss nótákat). Annyira megfertőződtem, hogy kitaláltam: dobos leszek. Vettem is egy cájgot. Gyakoroltam a panelban, volt is nagy riadalom a szomszédok körében, de leszartam. Megnéztük a Hairt (a lépcsőn ültünk a Vörös Csillag moziban), meg a Szelíd Motorosokat és olyan szabadok akartunk lenni. Persze ez csak fikció maradt. Később az Alkotmány moziba belógtunk egy-egy Edda bulira. Sajna jegyet nem kaptunk, ezért folyamodtunk ehhez a módszerhez.

Szerettem volna 10 évvel korábban születni, mert akkor még voltak fontos dolgok a világban és volt még mit csinálni. Volt mi ellen lázadni. Nekünk már csak az illúziók jutottak.

Ha felvettük a jó szűk farmert, meg az alföldi papucsot, akkor volt egy összetartozás érzésünk. A téren mindig volt valaki, akivel jó volt egy cigit megosztani (ügye ismerős?). Ittuk az Almabort (iszonyú volt), meg a Kinizsi sört. Ha megjelent a Tibi rendőr (körzeti megbízott, vagy mi a retek volt) hanyatt-homlok menekültünk.

Egyszer bevittek nyilvános vizelésért. Ha nem volt nálunk személyi igazolvány már vittek is. Hosszú bőrkabátban. Az irokéz punkok még keményebben nyomták zacskóból a Pálmatexet. Volt némi villongás a rockerek és a punkok között; néha úgy megruháztak minket, hogy le a kalappal.

Csak ültünk a téren, ittunk, cigiztünk és rengeteget beszélgettünk. Meg akartuk váltani a világot a magunk módján. A politika nem nagyon érdekelt bennünket, azt sem tudtuk, hogy ki a pénzügyminiszter. Azt viszont nagyon tudtuk, hogy milyen gitárt használ Brian May. A 80-as években már mi hajkurásztuk a poppereknek nevezett diszkópatkányokat. Néha lementünk a 8-as klubba és csináltunk egy kis felfordulást. Mondtuk a diszkós csákónak, hogy „tegyél be Queen-t, különben lefejelünk, mint kölyökbálna a tankhajót.”

Később már a SOTE-klubba jártunk koncertekre, a Fiatal Művészek Klubjával együtt ez amolyan underground fellegvár volt. Itt láttam először a KFT-t. A Tabánba jártunk LGT koncertre, a Lágymányosi Művelődési Házba meg Hobo-klubba. Néztük a színházban a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című darabot.

A rockzene iránti elhivatottságom odáig fajult a ’80-as évek végére, hogy elkezdtem a zenekarok környékén dolgozni.

Először csak „ostoba segítség” formájában, aztán mint szervező. Testközelből éltem át a változásokat és sok fontos pillanatban jelen lehettem.

A rendszerváltással végképp nyakunkba szakadt az egész világ. A műholdas TV-knek köszönhetően már majdnem naprakészek lettünk a zenekarokkal kapcsolatban (is). Végre megjelent a Rice dupla albuma, rajta a Térden állva, meg az Angyalföld, és még jónéhány nóta, melyek ifjúkorom legszebb perceit idézték.

Azt vettük észre, hogy nem kell megrendelni a cintányérokat, hanem bementünk a boltba és megvettük. Még válogathattunk is. Az első Budapesti Búcsúra még úgy kellett Jugoszláviából összeszedni a felszerelést, hogy az a két-háromszázezer ember halljon mindent. Újra színpadra állt az Illés a Népstadionban. Úgy nézett ki a dolog, mintha a zenekarok lettek volna az elsők, akik letépték a láncaikat. Feró fürdött a szabadság érzésében, rádióműsort vezetett (Garázs) és idétlen videoklipeket gyártott. Átdolgozott (punkosított) mozgalmi nótákat.

Azt hittük, hogy na majd most megmutatjuk a világnak. Majd lesznek világhírű zenekarjaink, akik milliós lemezeladásokat produkálnak. Akikről az MTV műsorai szólnak, akik egy kicsit majd beszélnek Magyarországról. Hát ilyen nem lett. Hogy miért? Azt nem tudom.

Talán mert akik tehetségesek, azok mellé nem áll oda senki (pl. média) a közönségen kívül, akik meg tehetségtelenek, azok meg jobb is, ha itthon maradnak. Persze magyarázható a magyar nyelvvel, hiszen ilyen csodálatos nyelv nincs még egy. A rockzene anyanyelve az angol, de az angolban nem lehet olyan árnyalatosan fogalmazni, mint a magyar nyelvben. „A torta meg lesz fűszerezve, csak legyen hozzá elég fű szerezve..” – na ezt fordítsd le. Vagy: „Kereken kimondta kertelés nélkül, hogy a kevés az neki mindenből elég…”!

Azt gondolom, hogy a rock sem ússza meg a világ változásait, az elmúlt 40-50 évben mindig is megfigyelhető volt, hogy követi a „kor szellemét”. Eleinte nálunk az ismert okok miatt kissé döcögősen indult, de aztán beindult és megy. Az hogy mennyi lemezt ad el egy banda, az nem annyira érdekes, inkább az a lényeg, hogy megismerjék őket a fiatalok. Ezt pedig élőben lehet a legjobban megtenni.

Menjünk koncertre, kicsire, nagyra és hallgassuk meg mit mutatnak a színpadon. A rockzenét nem kell félteni, mert nem egy múló divathullám, hanem örök érték. Odáig jutott az elfogadottsága, hogy egy-egy unplugged album ma már az elitkultúra részét képezi. Ehhez azonban nagyon hosszú út vezetett.

Hangerőt fel, lábat terpeszbe, ujjak villába és had szóljon!!!

Rock ’n Roll szubjektív  című könyvben találtok benne zenész és zenekar életrajzokat, történeteket, véleményeket, kritikákat. Igyekszem felvillantani Magyarország kulturális változásait a rockzene viharos pillanatain keresztül. Valamint bemutatok néhány olyan helyet a világból ahova feltétlenül el kell látogatnod.

Mindezt természetesen az Én szubjektív szemüvegemen keresztül.

A könyv a rizsa28@gmail.com címen rendelhető meg.

-paya-

[2009.02.24.]