Megkomolyodott a Green Day?

Nem is olyan rég volt, amikor először hallottam ezt a bandát. Első gondolatom az volt, hogy valószínűleg feltámadt a Ramones, vagy új lemezt csinált a GBH. Hát nem, ezek teljesen új arcok voltak, ráadásul a „kelet-walesi” angol kiejtést hallva azt gondoltam, ezek tuti britek. Gyakorlatilag, mindenben tévedtem.

Tinik Kaliforniából

Már 9 éves korukban gitárt ragadtak és nekiálltak muzsikálni, hogy 1987-ben végül Sweet Children néven alapítsanak zenekart, Billie Joe Armstrong (gitár, ének), Mike Dirnt (basszus) és John Kiffmeyer (dob) részvételével. Először nagy elődök nótáit vették fel a műsorba. A The Who egy-két brutálisabb darabját (Who Are You) és a Ramones (nagyot nem is tévedtem) néhány pörgős nótáját. Miután egy zűrös buli után – levezetésképp – elfüstöltek egy kis füvet, úgy döntöttek, hogy jobb lesz, ha a bandát ezentúl Green Day-nek hívják. Gondolom röhögtek pár percet ezen a nagyszerű ötleten. Mindenesetre ezzel elindult a poszt-punk korszak egyik legjelentősebb zenekarának pályája.

A ’90-es évek elején egy punk jellegű zenekarnak, valljuk be, nem sok esélyt adtunk volna. Azonban 1991-ben már meg is jelent az első album, a „Smoothed Out Slappy Hour”. Hát nem tréfáltak, 19 nóta és eszelős tempó. Trióról lévén szó, mindenkinek alaposan ki kellett vennie a részét a muzsikából. A dobos John nem nagyon bírta ezt a fajta zenét és inkább lelépett, helyét Tre Cool vette át. Tre csak pár buli erejéig szándékozott a Green Day-ben játszani, de aztán ott ragadt.

Az 1992-es Kerplunk című albumon már Ő csapkod. Ha lehet egy személyes megjegyzésem, a zenekar jobban járt a cserével. Tre sokkal erőteljesebb és összeszedettebben muzsikál, mint elődje. Érezni, hogy jobban érzi magát ebben a zúzós közegben. Mint tudjuk a tehetség utat tör! A Green Day koncertjei még brutálisabbak, még „zajosabbak” lettek.

Persze a színfalak mögött is ment az élet rendesen. Nagykanállal fogyasztották az életet a kiscsávók. Csajok jöttek-mentek, fogyott a fű is rendesen - meg is lett az eredménye. A banda kiforrta magát. Amerikában az irokézek között már a GBH és Voivod örökösének tartották őket. Európa már a Pistols-hoz kezdte hasonlítgatni a zenekart. Lehet, hogy ebben van némi túlzás és csak a jó menedzselésnek köszönhető, hogy ilyen címeket kaptak itt-ott.

A siker kapujában

Tény viszont, hogy a ’90-es évek közepétől már nem volt fesztivál a Green Day nélkül. Érdekes módon a média sem tüntette el őket. Sőt, nyomták a klipeket, rengeteg tv-műsorban szerepeltek. Szinte minden újságban megjelentek, akármit is csináltak. Ez talán két dologgal magyarázható. Egyrészt az előbb említett menedzsment munkája, másrészt pedig (élek a gyanúperrel), a médiát jelenleg olyan korú egyének irányítják, akik annak idején Sex Pistols, meg Ramones, meg Strangles bulikon tomboltak, mint az állat. Talán most egy kicsit visszaadhatnak valamit abból, amit tőlük elvettek. Jó volna, ha igazam lenne.(?)

Nos, talán ezen dolgoknak köszönhető, hogy a ’94-es Dookie album hozta meg az igazi áttörést a banda számára. Már nem volt megállás. A Basket Case minden listán szerepelt, a klipje pedig csak folyt a TV-ből. A Green Day hajója végképp befutott a rock ’n roll halhatatlanok kikötőjébe. Egy rahedli díjat nyertek a nótával, a klippel, meg a lemezzel.

A következő album, az „Insomniac” sajna kissé utánérzés lett. Nem is lett olyan sikeres mint az előző. Hiába a kiadó és a rajongók nyomása, akkor sem lehet kétszer ugyanazt produkálni, ez már számtalanszor bebizonyosodott. Talán ennek is köszönhető, hogy a Green Day kissé megkomolyodott és a dalok is kezdtek némi politikai színezetet kapni.

Polbeat, Polpunk

Az köztudott, hogy a punkzenekarok mindig is támadták az adott politikai berendezkedést, leginkább balról. Esetleg anarchisták voltak, de minden esetben behánytak a politikusoktól, a multiktól, a fogyasztói társadalom nyárspolgáraitól. A ’90-es évek Amerikájában (és már Európában sem) „polgárt pukkasztani” már nem egyszerű feladat. Az emberek belefásultak már abba, hogy mindig jön valami „megmondó ember” és elárulja mi a helyes és mi nem az. Mindig jön valami állat és olyan dolgokat tesz, ami „nem szép”. Tehát a kemény lelkű embereket bosszantani, az már nem pálya. Persze mindig voltak olyan vezetői a világnak, akik hülyébbek mint a sokéves átlag.

Nos, a Green Day amellett, hogy zeneileg is kifinomultabb lett, megtalálta azt az egyént, akinek a lealázását a világ minden táján értékelnék. 2004-ben vajon ki lehet a világ hülyéje? Naná, hogy az Amerikai Elnök. Az American Idiot elég konkrétan megfogalmazza mindazt, amit nagyjából a világ gondol, nevezetesen hogy ez az elnök egy sültbolond. A lemez természetesen világsiker, a csapat a létező összes díjat begyűjtötte vele.

Mondhatnánk, hogy könnyű siker, mert ma már nem nagy ügy kicikizni az USA első emberét. Azt gondolom, hogy a fiatalos változtatni vágyás és az üzlet legalább akkora szerepet játszik ennek az albumnak a sikerében. Persze tegyük hozzá, hogy a valami az, amikor valaki a „társadalmi szent teheneket” alázza. (Ilyen volt a Manson pedofilia balhéja.) Az azért hozzá tartozik az igazsághoz, hogy a Green Day visszanyúlt a punk gyökereihez, és megpróbálják átültetni a régi problémák fogalmát a mai világba.

Addig nincs is baj, amíg mindezt ilyen lendületesen és dinamikusan teszik. Mindent összevetve azt kell mondjuk, hogy lehet, hogy a világ mára egy kalap sz*r, de az örök mondás ismét megerősítést nyert, akármilyen formában is, de még mindig igaz: PUNKS NOT DEAD!!

- Paya -

[2009.02.23.]