Harminc éve nagyot robbant a Dinamit

Az LGT, a Taurus és a Skorpió után, 1979 nyarán megalakult Magyarország negyedik számú szupergruppja - a Dinamit. Már születése sem volt egyszerű történet annak ellenére, hogy a bába szerepét felvállalta az akkor mindenható Hanglemezgyár. Így nevéhez méltóan, rövid vajúdás után, robbanásszerűen tört be a magyar rockzenei életbe.
 

Az együttes gerincét a Skorpióból kivált három tag: Németh Gábor dobos, Papp Gyula billentyűs és Szűcs Antal Gábor gitáros képezte. Hozzájuk csatlakozott Németh Alajos (Lojzi) basszusgitáros a Miniből, valamint a P.Mobil frontembere, Vikidál Gyula. A névsor már önmagában véve is garancia egy kitűnő hard rock banda működéséhez; s ráadásként még megfejelve a Hanglemezgyár hathatós támogatásával! Ne feledjük, a hetvenes évek végén járunk, mikor még létezett az akkori kultúrhatalom részéről működtetett szűrő rendszer, a „három T”. Vagyis egy általuk felállított szubjektív mérce alapján döntötték el, hogy ki lehet az az előadó, vagy együttes, akit Támogatnak, esetleg megTűrnek, vagy egész egyszerűen Tiltanak. A hazai rockzenekarok közül a „Fekete Bárányok” – P.Mobil, Beatrice, Hobó Blues Band – egyértelműen a harmadik kategóriába tartoztak, ami annyit jelentett, hogy rádiófelvételük nem készülhetett, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat Rottenbiller utcai stúdiójának kapuját is legfeljebb kívülről láthatták. Más lehetőség nem lévén, országszerte rengeteg koncertet adtak, nemegyszer tíz-tizenkétezres közönség előtt – fantasztikus sikerrel.

Visszatérve a Dinamithoz, ők kedvező hátszéllel startoltak, röviddel megalakulásuk után két kislemezt is kiadhattak. A bemutatkozó koncertre Tatabányán kerül sor, ahol a közönség azonnal szívébe zárja őket. 1980-ban, egyéves fennállásukat már első nagylemezükkel ünnepelhetik. Gondoljuk meg, hogy ekkor a fent említett „Bárányok” közül egyedül a HBB-nek lehetett LP-je!

A jó hátszéllel történő indulás nem folytatódott zökkenőmentes száguldással, ugyanis a korabeli sajtó részéről komoly támadás érte őket. Legtöbb nyilatkozatukat kiforgatták, félremagyarázták. Igyekeztek elhitetni a rockzene közönségével, hogy az üzleti alapon szerveződött formáció Erdős dr. kedvence, akiket hamis ideológia terjesztésére, hirdetésére hozott létre az MHV. A sajtó királycsináló szerepe már megalakulásukkor érződött; jószerével még maguk a zenészek sem tudták, hogy ki legyen az együttes énekese, mikor Riskó Géza az Esti Hírlapban már kész tényként közölte Vikidál nevét az énekesi poszton. Pedig rajta kívül, mint lehetséges frontember még Horváth Charlie vagy Révész Sándor személye is szóba jöhetett. Viszont ezek után Vikidál Gyula ellehetetlenült a Mobilban, így voltaképpen kényszerpályára került.

Mindenesetre tény, hogy a Dinamit megkapta azt a támogatást, ami az esélyegyenlőség jegyében járt volna a pályatársaknak is; ezzel együtt a rájuk aggatott jelzők (pl. Magyar Állami Rockzenekar), így utólag nézve is eltúlzottak voltak. Semmivel sem jutottak több előnyhöz, mint ami egyébként megillette őket. Megint más kérdés, hogy ugyanebben a juttatásban a renitenskedőnek, lázadónak ítélt – egyébként ugyanolyan tehetséges – zenekarok nem részesülhettek. Az „oszd meg és uralkodj” szalámipolitikája azóta is kedvenc eszköze minden diktatórikus hatalomnak!

Szerzeményeikben tetten érhető bizonyos kettősség: kezdődik egy húzós riffel, a folytatásban kemény, ”hardos” verze, majd hirtelen váltással a refrén könnyebb slágerben bontakozik ki. Viszont a ritmusképlet a klasszikus rock - általában 2/4-es - sablonjaihoz képest sokkal változatosabb. Vikidál Gyula éneke hol Paul Rodgers, hol David Coverdale stílusában szólal meg, miközben sikerül megőriznie egyéniségét. Viszont a dalokat hallgatva úgy tűnik, hogy a P.Mobil két zeneszerzője Bencsik Sándor (Samu) és Cserháti István (Pityi) jobban az énekes fazonjához tudta igazítani a nótákat, ami később a P.Box-ban is beigazolódott.

A háromévi működés mérlege: két kislemez, két nagylemez, hazai és külföldi fellépéssorozatok – és intrikák. A két kislemez, mely egyidőben látott napvilágot, méltó és ígéretes bemutatkozást jelentett a frissen alakult Dinamitnak. Öt kitűnő zenész példás összmunkája egy kemény alapokon nyugvó, igazi, dallamos rockzenei csemegét eredményezett. Ráadásul úgy tűnt, hogy nem csak a közönség, de a Hanglemezgyár és a kultúrhatalom számára is fogyasztható. Bemutatkzó SP-jük „A” oldala, a híres-nevezetes „Tinédzser-dal” vagy másnéven „Aluljárók fia”, a Dinamit rajongók himnuszává vált. Szövegében a csövesek (aluljárósok) mindennapos problémáival foglalkozik, ám teljes mértékig mégsem tud azonosulni vele. Mégpedig azért nem, mert Nagy Feró az ő kendőzetlen stílusában már megjelenítette őket a Beatrice dalaiban; a nyers, odamondogató szöveget valahogy jobban magukénak érezték az érintettek, mint a Dinamit sokkal árnyaltabb megfogalmazásait.

Ha a két nagylemez értékelésénél is a gasztronómiai példánál maradunk, kijelenthető, hogy első hallásra árulkodik a zenekar célkitűzéséről, melynek receptje: végy egy fülbemászó dallamot, vezesd be egy kemény gitár riffel, tégy alá feszes alapot, kissé lágyítsd meg Hammond-orgona futamokkal; a középrészbe illessz rövid gitárszólót, majd az egészet tálald kissé rekedtes, hatalmas tartományú, bikaerős énekhanggal. Az sem baj, ha némi érzelmet is szervírozunk hozzá!

A mesterszakácsok gondoskodtak a rock hamisítatlan ízéről, a második fogás finomabbra is sikerült, mint az első, az étterem vendégei is elégedettek voltak a menüvel; azonban az önjelölt ínyencek, udvari kóstolók fanyalogtak. Hol kevésnek találták az adagot, hol hígnak a levest, de az is előfordult, hogy a húst ítélték rágósnak. Hát ezért zárt be a konyha!

Összefoglalva: a Dinamit kitűnő paraméterekkel rendelkező, képzett muzsikusokból álló, igazi hardrock együttes volt. Képzettségük, kvalitásaik okán, a szakma és a közönség egy része többet, egészen pontosan valami különlegeset várt el tőlük. A korabeli rockzenekarok, ill. zenészek egyfajta hatalommal való szembenállást képviseltek, mely jórészt megjelent szövegeikben is. Természetesen az illetékesek reakciója sem maradt el, így ezek a bandák vagy perifériára kerültek, vagy feloszlottak. Ezért szokatlan helyzetet teremtett a Dinamit megjelenése, s főleg, hogy a zenekarnak esze ágában sem volt a hatalommal huzakodni. Ők pusztán zenélni akartak, nem képviseltek semmilyen lázadást. Teltházas koncertjeik és kitartó rajongóik tanúskodnak arról, hogy ezek a zenészek igenis profi módon tették a dolgukat. A zene minőségi megszólalása mellett show elemekkel is színesítették az előadást. Vikidál fehér karate ruhában, hatalmas kalapáccsal egy üllőt püfölt (Munkadal), ezzel is demonstrálva munkás identitását. Műsorukkal bejárták az egész országot, felléptek a fővárosi Ifjúsági Parkokban, turnéztak Lengyelországban, az NDK-ban, Romániában és természetesen a Szovjetúnióban. Bátran kijelenthető, hogy szívvel-lélekkel álltak helyt a színpadon, a stúdióban, mégis állandó támadásokkal, intrikákkal kellett küzdeniük. E kettősség jegyében telt működésük három esztendeje, mely végül is 1982-ben a zenekar felbomlásához vezetett.

Tekintettel arra, hogy a banda öt tagja ma is aktív zenész, kitűnő egészségnek örvendenek; felmerül a kérdés: vajon ma, alakulásuk után 30 évvel, időzített bombaként, elszánná-e magát egy új robbantásra az a bizonyos Dinamit?

-Hegedűs István-

[2009.03.17.]