A "sztárság" kifizetődő, a "zenészségről" ugyanez nem mondható el - interjú Lerch Istvánnal

Már az általános iskolában összekötötte sorsát a zenével. Több mint évtizedes zongoratanulás, dzsessz tanszak, zenekarok, majd egy csapásra országos hírnév a V’Moto-Rockkal. A billentyűk varázslójának szerzeményeivel is sikerült maradandót alkotnia. Zenész pályafutásának elismeréseként előbb a Huszka-díj, azt követően a Lovagkereszt, majd idén március 15-e alkalmából, az Erkel-díj boldog tulajdonosa.

- Miként juthat el valaki a textilipari technikum iskolapadjából egy rockzenekar billentyűs posztjáig?
- Mikor kijártam a Bakáts téri Zenei Általános Iskolát, apám - aki a textiliparban dolgozott -, úgy gondolta, hogy legyen a gyereknek egy tisztességes szakmája. Ezért aztán beírattak a Bólyai Textilipari Szakközépiskolába, kötő-hurkoló szakra. Itt találkoztam a „szövős” Sáfár József Öcsivel, és gyorsan csináltunk egy zenekart, hogy ne unatkozzunk. Ez volt a Hétfő, aztán jött a V’73. Szóval egy percig sem gondoltam komolyan, hogy pulóvereket fogok kötni, de az biztos, hogy nem miattam ment tönkre a magyar textilipar!

- Játsszunk el egy fikcióval: ha Erdős doktor, a Hanglemezgyár mindenhatója szájából nem hangzik el az a bizonyos cinikus-vulgáris-raccsolós kinyilatkoztatás a V’73 nagylemez felvételének igénye kapcsán, hogy „nem ehhe b…ik a magyah!” , vajon létrejöhetett volna a fúzió Demjén Rózsival és vele a V’Moto-Rock?
- A V’73 virtuóz, kissé nyakatekert muzsikája inkább klasszikus zenei átdolgozásokra épült. Lemezre csak akkor kerülhettünk volna, ha „hígítjuk” az eszenciát. Viszont azzal a szellemiséggel a zenekar nem tudott, és nem is akart azonosulni. Lemez nélkül pedig egy idő után úgy is oszlásnak indult volna. Szóval ennek így kellett történnie, „hála” a Doktornak…

- Egyik nyilatkozatodban múlt időbe tetted az Emerson, Lake & Palmer trió billentyűsének - aki Bartók Béla Allegro Barbaroját is feldolgozta - példaképként való megjelenítését. Feltételezem, nem szakítottál a világhírű zenész képviselte szellemiséggel.
- Emerson életem egyik meghatározó egyénisége volt, a V’73 triót is ő ihlette. De változnak az idők, és persze változtam én is. Nálam a Beatlesszel kezdődött minden, aztán jöttek a ’70-es évek progresszív zenekarai, a Yes, az Emerson, Lake & Palmer, Frank Zappa; a dzsessz tanszakon Jarret, Corea, Zawinul, aztán Stevie Wonder, Elton John…szóval elég széles a paletta. Ma már szívesebben hallgatok klasszikus zenét, sőt, még a régi kottáimat is lehoztam a padlásról.

- Várj, míg felkel majd a nap, Gyertyák, Tűzvarázsló, Angyallány, Jég dupla whiskyvel…, hogy csak legismertebb szerzeményeidet említsem. Lehet folyamatosan ehhez hasonló rock-slágereket írni, vagy ehhez valamiféle behatások szükségesek?
- Eddig kb. 350 dalt írtam – beleértve a filmzenéket is -, fogalmam sem volt hogy melyikből lesz sláger. Azt szoktam mondani, hogy ez egy „tízujjas szakma”. Ahhoz hogy valami sikeres legyen, mindegyikre szükség van. Lehet egy dal akármilyen jó, de ha rossz az énekes, vagy sántít a szöveg, a hangszerelés, akkor baj van. Ha pedig minden OK , de nem játsszák a rádiók, akkor fújhatod az egészet! És akkor még nem beszéltünk arról az „icike-picikéről” aki megeszi ... - vagy nem!

- Nevedhez hat szólólemez kötődik, melyek inkább egy szűkebb réteghez jutottak el. Nem lenne célszerű, ha a siker érdekében egy, vagy több sztárénekesre bíznád a dalok tolmácsolását?
- Ha zajos sikerhajhászás lett volna a célom, akkor pici „angyallányokat”, meg „tűzvarázslókat” gyártottam volna, és biztos sokat hívtak volna a Dáridóba... Én azért lettem zenész – és elsősorban zeneszerző -, mert új utakat szeretnék felfedezni, kiírni magamból azt a sok muzsikát, amit a hátizsákomban gyűjtöttem az elmúlt 40 év alatt. És ezekhez az állomásokhoz hozzátartoznak a szólólemezeim is. A sztárénekesek pedig elég sok dalomat éneklik, Hála Istennek szép sikerrel.

- Külföldről való hazatérésedkor egy levélből értesültél, miszerint március 15-e alkalmából Erkel Ferenc díjjal tüntettek ki. Meglepődtél?
- Pár éve már fölterjesztett a díjra egy szakmai grémium, azután kaptam a Lovagkeresztet. Nagy megtiszteltetés volt számomra, de az Erkel- díj még inkább az, hiszen ez az egyik legnagyobb elismerés, amit zeneszerző kaphat. Különösen büszke vagyok rá, mivel ezt a kitüntetést 2005 óta csak komolyzenésznek ítélték oda.

- A létező szocializmusban a monopolisztikus berendezkedés, mai globalizált világunkban pedig leginkább a pénzcentrikus szemlélet a gátja az értékek megjelenésének. Az eltelt 35-40 évben semmi sem változott?
- Annak idején a semmiből indultunk, magunk faragtuk a hangszereinket, erősítőinket, játszottunk „sörér-virsliér”, puszta lelkesedésből. Ha túl hosszú volt a hajunk, elvittek a rendőrök, ha kidobtak az ajtón, hát bemásztunk az ablakon. Ennek ellenére – vagy talán pont ezért -, komoly értékek születtek, különösen a művészetek terén. Sokan közülünk persze feladták, mert nem tudtak, vagy nem akartak megfelelni a hatalom elvárásainak, de az elvtársaknak szüksége volt ránk. Ugyanis pontosan tudták, hogy április 4-én muszáj adni valamit a népnek, mert a piros lufi már kevés. Ma van minden, bármit megvehetsz, utazhatsz össze-vissza, turnézhatsz Amerikában, énekelhetsz bármiről, vehetsz sikert, lehetsz sztár. Elég, ha van hozzá pénzed, vagy elég „celebes” vagy, hogy írjanak rólad. Sok tehetséges fiatal zenészt ismerek, tisztességesen dolgoznak, hogy észrevegyék őket, de ha nem tolják le a gatyájukat, akkor nem sok az esélyük.

- Ahhoz, hogy ma valakiből sztár lehessen, elég, ha elutazik egy egzotikus ország őserdejébe bogarakat enni, vagy újabban terített asztalhoz vacsoravendégeket hívni. Nem gondolod, hogy az értékeket képviselő zenész-utánpótláshoz nemcsak az említett celebgyárak, de még egy Megasztár is kevés? Lehet ebből Erkel-díj?
- Két dolgot külön választanék. Van a bulvár, és van az összes többi. Ma sajnos az előzőből van a több és hangosabb, a többi meg szép lassan bulvárosodik. A jelenség nem magyar sajátosság, Angliában, Hollandiában régóta csinálják; ezek a „valóságsók” is onnan jönnek. Aztán ne feledkezzünk meg arról a nem lényegtelen momentumról sem, hogy az ún. „Sztárság” kifizetődő! A „Zenészségről” ugyanez nem mondható el. Invesztálsz a felszerelésbe, rengeteget gyakorolsz, tanulsz; ezek után egyáltalán nem biztos, hogy megkapod érte a méltó jutalmad.

A Megasztár köztes állapot, jó kezdeményezés. Lehetőség a gyors kiugrásra; csak aztán legyen, aki elkapjon, ha kihúzzák alólad a „védőhálót”! Ha tehetséges, kitartó, szorgalmas, szerencsés – netán - nyitott vagy; valamint alkalmas arra, hogy másoktól tanulj, akkor lehet hosszú távra tervezni. Az idő pedig eldönti, hogy érdemes volt- e elindulni ezen a pályán. Persze az sem árt, ha szeretnek az emberek, meg hogyha van egy kis spórolt pénzed. Hogy ebből lesz- e Erkel- díj, azt nem tudom. Számomra is csak 55 évesen derült ki…

- A magas szakmai elismerés inspirál a további munkára?
- Szerencsés ember vagyok, soha nem éreztem munkának a zenélést – kivéve mikor az emeletről cipelem le a hangszereimet. Örömet ad, lelket simogat, fiatalon tart, ez az életem. Inspirál a temérdek jó zene, a sok utazás a világban, a jó emberekkel való találkozás, a csend, a béke és a szeretet. A díj pedig hab a tortán.

-Hegedűs István-

[2009.04.25.]