Svájci sapkás best of: Al Jarreau a Millenárison

Április 16-án a Millenárison lépett fel a világ egyik legsikeresebb jazz énekese, Al Jarreau

Alwyn Lopez Jarreau, azaz ismertebb nevén Al Jarreau a világ egyik olyan énekese, aki szinte mindent elért, amit valaha is lehetett ezen a pályán: négy évtized lefogása alatt három különböző kategóriában (jazz, pop és R&B) összesen hat Grammy-díjat nyert. 1940-ben Milwaukee-ban Wiscounsin államban született és már egész kisgyermekkora óta énekel.

Végzettsége alapján pszichológus, amelyet a gyakorlatban rehabilitációs munkái során kamatoztatott. Később mégis a zene mellett döntött, ízlésére és stílusára nagy befolyással volt egy magyar származású zenész, Zimber László. Első formációja a The Indigos volt, valamint együtt dolgozott George Duke-kal is. 1975-ben jelent meg a We Got By című albuma a Warner Bros.-nál, majd az igazi siker 1981-ben érte el a Breakin' Away lemezzel.

Al közben a szcientológiai egyház híve lett, élt San Franciscóban, Los Angelesben és New Yorkban. 1985-ben tagja volt a USA For Africa nevű szuperbandának, s így énekelt a We Are The World című világslágerben. Fellépett a Broadway-en, csillagot kapott a Hollywood Walk Of Fame-en, és részt vett több amerikai és a francia zenei tehetségkutató verseny sztárvendégeként. Talán legemlékezetesebb zenei együttműködései Joe Sample-lel, Miles Davisszel, David Sanbornnal és George Bensonnal voltak. Jarreau egy rendkívül termékeny énekes, több tucat albuma után tavaly jelent meg a lírai válogatásokat tartalmazó Love Songs, valamint karrierje első karácsonyi albuma, a Christmas.

Al Jarreau 2009. április 16-án látogatott el hozzánk újra. A Millenárison ez alkalommal is ültetett koncertet szerveztek, de olyannyira teltház lett a vége, hogy az embereket szinte csak cipőkanállal lehetett a műsor kezdetére bezsúfolni a terembe. Számos „celeb” is tiszteletét tette a show-n: zenészek, színészek, műsorvezetők és újságírók vegyültek a néppel.

A feketetorkú Annie Lennox-klón, Debbie Davis intróját követően a színpadra lépett a svájci sapkás Al Jarreau, aki rögtön belecsapott a best ofba. Volt itt scatelés, trombita imitálás, mekegés, gágogás, hápogás, kukorékolás és miegymás. Az első szám tulajdonképpen három nóta egyvelege volt, némi Tutu basszusalappal fűszerezve, majd következett a My Funny Valentine Rodgers és Hart által jegyzett standard feldolgozása.

Sajnálatos módon Jarreau hangja az egykori híres orgánumot már meg sem közelíti. Számomra ezen a szomorú tényen még másik három is rontott: Al éneklési stílusa, ahogyan állandóan eltartja magától a mikrofont, majd akkor tartja ismét közel a szájához, amikor nem is énekel; a borzasztóan alulvezérelt énekhang-keverés a teremben; illetve az a tény, hogy kíváncsiságból a Teátrum legfelső és leghátsó sorában középen foglaltam helyet, ahol a koncert úgy szólt, mintha félúton egy láthatatlan falba ütköznének a hangok...

Jarreau zenészei messzemenően profik és alázatos muzsikusok voltak, akiknek a főnökük csak a keresztneveiket említette. Az együttes tagja volt a magas, szőke, rövid hajú Debbie Davis énekesnő, a texasi John Calderon akusztikus/elektromos gitáros, a szigorú Mark Simmons dobos, a balkezes Los Angeles-i Stan Sargeant basszeros, valamint két billentyűs, a neves session-zenész Larry Williams és a kopasz Joe Turano, aki gyakran szaxofonozott (mind szopránon, alton és tenoron is).

A bandában majdnem mindenki vokálozott, ellensúlyozva Jarreau megkopott hangszálait. A medley után következett a gyönyörű Your Song, amely Elton John 1970-es szerzeménye. A You Don’t See Me című pörgős nóta után hallhattuk a híres After All balladát, valamint a pezsgőborról elnevezett Cold Duck-ot, amely egy rendkívül dinamikus szám. Sajnos egyre inkább erősödött bennem az az érzés, hogy ez a Jarreau már nem az a Jarreau, akit egykor a lemezeken hallottam. A jellegzetes grimaszok, gesztusok és poénok voltak csak a megszokottak a művész részéről. A világsztár szerencséjére azonban a hazai közönség gyakorlatilag mindenre nagyon pozitívan reagált.

Al megemlítette, hogy ez a negyedik fellépése hazánkban, mire egy vicces rajongó bekiabálta, hogy: „Take five!”, amin Jarreau is jót nevetett. Egy szép akusztikus gitárjáték után James Taylor csodás Fire And Rainjével folytatták, majd egy angolul és franciául vegyesen előadott nóta jött a sorban. A korábban emlegetett és klasszikusnak számító Paul Desmond-féle Take Five-ot hallhattuk lihegősen előadva, majd két erődemonstrációval folytatódott az előadás: egy kiadós dobszóló, illetve egy énekléssel kiegészülő basszusgitár szóló a két kigyúrt, fekete muzsikus jóvoltából.

Egy slappelésre épülő instrumentális, funkos jammelés után váratlan fordulatnak számított a Black Market egy részlete a Weather Reporttól. Idén januárban Esperanza Spalding jóvoltából a MüPában már élőben előadott Midnight Sunt ezúttal Jarreau is eldalolta, de szerintem kevésbé hatásos fokozással és átéléssel. Itt viszont a szopránszaxofon-szóló és a szintetizátor vibrafon hangszíne is elismerést érdemelnek. Talán az egyik legismertebb sláger, a Boogie Down zárta a show-t. Élőben szívesen meghallgattam volna még a So Goodot, a Heaven And Earth-öt és a We're In This Love Togethert. A két ráadásban először Al Jarreau és a dobos Mark Simmons beatbox-duettjének lehettünk szem- és fültanúi, majd a latinos Agua De Beber és Mas Que Nada szólamaival, valamint az elengedhetetlen közönség-énekeltetéssel ért véget a több mint másfélórás produkció.

Al Jarreau mentségére szól, hogy jövőre már 70 éves lesz, és láthatóan nagyon igyekezett jó hangulatot teremteni, azonban elgondolkoztató tény, hogy meddig érdemes, illetve szabad valakinek a színpadon állnia és szerepelnie. Véleményem szerint egészen addig, amíg például a Spyro Gyra dobosa simán le nem énekelné a színpadról... Röviden, nekem egész egyszerűen „nem jött át”.

-Greg, gregjazz.blog.hu-

fotó: Réti Zsolt és Nagy Attila János

[2009.05.06.]