Kamupipőke a MüPában

Egy előadás, ahol semmi sem az, aminek látszik: se a herceg, se a hercegnő, se az inas, de még maga a történet is gellert kap a meséhez képest. Egy előadás, ahol olyan, mintha ott lennél, ahol nem is vagy valójában. Egy előadás, ami egyszerre mozi, opera, mese és komédia: ez volt a szombati Hamupipőke.

Hát igen, hölgyeim és uraim, egy lépéssel előrébb járunk. Kis lépés ez az emberiségnek, na de gondoljunk csak bele, mekkora lépés nekem, hogy gyerekkorom recsegő, rádiós MET-közvetítései (rézdróttal tuningolt rádióantenna rulz) után most HD-közvetítésen voltam. Ennyit fejlődött a technika – és ennyire állandó érték az opera. Pláne ha olyan az az opera, mint a Lievi nevével fémjelzett La Cenerentola (nyelvtörőnek se utolsó, Rossini lubickolt is az éles ritmusokban).

Leszögezem: először volt szerencsém látni (majdnem) élőben Elina Garancát, így hát kérem mindenki, aki már részesült ebben az isteni kegyben, ugorjon. Garanca lenyűgöző. Garanca bájos, játékos, valami elképesztő módon szexi – és zseniálisan jó színésznő. Garanca úgy adja a szőke Audrey Hepburnt, hogy azt kell gondolnom, még málam is többször látta a Breakfast At Tiffany’s-t… Azt, hogy mindemellett őrületesen jó énekesnő is, ekkora színpadi jelenlét mellett evidenciaként kell kezelnem.

De. Az azért még a világ vezető operaszínpadain is ritka, hogy egyszerre három, frenetikusan jó primadonna brillírozzon a deszkákon, márpedig amit a két gonosz nővértől kaptunk az arcunkba cirka három órában, azt a magyar tévé szilveszteri kabaréjának legalább két emberöltőnyi anyaga sem tudná felülmúlni.

A jellemkomikum olyan megdöbbentően profi iskolapéldáit tárták elénk a művészek, hogy igazából teljesen jellegtelen és mellékes volt a díszlet és jelmez egyaránt. (Azért a Disney-rajzfilm megelevenedett báli ruhája nyerő húzás volt, na.)

Elképzelni se tudom, hány órát tölthettek el az énekesnők azzal, hogy egymás mozdulatait lesték és magolták, hogy ugyanabban a századmásodpercben pontosan a kellő rezzenést tudják produkálni, de innen küldöm legmélyebb hódolatom nekik, mert ezt egy animációs filmben sem lehetett volna precízebben megoldani. (Felháborító, hogy egy röpke dia erejéig mutatták csak a nevüket, és a színlapon nem szerepelnek.)

Mi újság férfifronton?

Ami a férfifrontot illeti, Lawrence Brownlee hercegnek ez a tizenötödik (!) Rossini-karaktere, pont kisujjból rázza tehát ki a mester valamennyi óhajtását, a meseszép (bocs, tényleg) Simone Alberghini meg nagyon viccesen hozza az úrhatnám szolgálót, úgyhogy (Alessandro Corbelli finomra csiszolt papájával) teljes a kép.

Az, hogy a kamerák olyan intim közelségben mutatják meg ezeket a nagyszerű művészeket, mintha légy lennék a MET-ben, valami igazán különleges atmoszférát teremt a nézőtéren. Nem, ez nem egy hétköznapi operaközvetítés, ez maga a MET. Eddig én sem hittem, de belátom: ezt látni kell. Az analógián elindulva pedig akkor most már hamarosan élőben is megnézem.

– Audrey Rapburn –

[2009.05.14.]