Miller Zoltán: Kicsit fekete, kicsit fehér, de semmiképpen sem szürke
A szülőszoba küszöbén beszélgettem Miller Zoltánnal közelgő margitszigeti koncertje apropóján.
Emlékeim szerint utoljára akkor voltam ilyen izgatott egy megbeszélt találkozó előtt, amikor 17 évesen egy gimnazista társammal – nevezzük az egyszerűség kedvéért Katalinnak – volt randevúm. Ő volt az első olyan ember a történelmemben, akiről határozottan el tudtam volna képzelni, hogy leélem vele az életem. Később majd egy évtizeden keresztül frusztrált a tudat, hogy nem csókoltam meg abban a bizonyos pillanatban. De most már tudom, hogy így kellett lennie és mégsem olyan nagy baj, hogy akkor nem vett más irányt a sorsom...
Egészen más apropóból dobogott a szívem a torkomban, amikor a minap a belváros felé vettem az irányt, ahol is Miller Zoltánnal szerettem volna mérsékelten spontán, de annál fesztelenebb beszélgetésbe elegyedni. Persze az is okot adott némi drukkra, hogy milyen közvetlen és mennyire tágas kommunikációs csatornát sikerül kiépíteni beszélgető társammal. Ez, a dolog természetéből fakadó kérdés minden hasonló esetben, amikor két olyan ember találkozik, akik közül csak az egyiknek vannak előzetes ismeretei, benyomásai, esetleg konkrét élményei a másikhoz kapcsolódóan. De most kivételesen még csak nem is ez volt az izgatottságom elsődleges oka. Párom alig pár perccel indulásom előtt hívott azzal a hírrel, hogy valami elkezdődött. Szivárog a magzatvize... Mivel azonban nyilvánvaló volt, hogy előre leszervezett baráti segédlettel sokkal előbb ér a kórházba, mint ha megvárja, amíg én vidékről hazaérek, és a teljesen fájdalommentes volta garantálta, hogy a következő órákban nem történik annál több, mint hogy orvosi felügyelet alá vonják, mégsem mondtam le az utolsó utáni pillanatban ezt a régóta tervezett találkozót. De azért kivételesen nem kapcsoltam ki a mobilomat...
- Előre is elnézést kérek a bekapcsolt telefonomért az asztalon, de ez egy igen speciális szituáció, amikor is elképzelhető, hogy két kérdés között én ugrok föl és hagyok itt csapot-papot.
- Ugyan már! Ez a legfontosabb dolog a világon. Természetesnek venném azt is, ha elhalasztanánk a beszélgetést. De ha ezt nem látod indokoltnak, akkor az a legkevesebb, hogy nyitva hagyjuk a lehetőségét a hirtelen fordulatnak e történetben.
- Gondoltam, hogy ha valaki, akkor Te meg fogod ezt érteni. Még ha egészen más életciklusban élhetted is át hogy milyen érzés apának lenni. Hány éves is voltál? 23?
- Még nem voltam 23. Kétségtelen, hogy nem voltam még teljesen megérve az apaságra. Az viszont fantasztikus, hogy még egy-két év, és meg fogják kérdezni, hogy ki Ő, az öcsém? Egészen más kapcsolatot lehet így kiépíteni a fiaddal. Nyilván megvannak ennek is az előnyei és a hátrányai, mint mindennek.
- Egyébként milyen apának érzed magad? Vagy ez egy teljesen buta kérdés, mert nem a te tiszted eldönteni, hogy jó szülő vagy-e?
- Kétségtelen, hogy nem az én tisztem eldönteni. Biztos van nagyon sok dolog, amit a mai eszemmel másként csináltam volna anno.
- Ezek közé tartozik az is, hogy 23 évesen vállaltad be az apaságot?
- A Dávid függvényében nem. Egyébként ha belegondolok, bármilyen profánul hangzik, nekünk is, mint minden élőlénynek a szaporodás az egyik fő feladatunk a földi létünk során. Ha ezt veszem alapul, tulajdonképpen mindegy, hogy ez mikor történik meg. Az azonban már korántsem mindegy, hogy milyen körülmények között zajlik utána a gyermek nevelése, milyen feltételeket tudunk számára biztosítani.
- Ezek a körülmények viszont 23 évesen lehetnek az egyik ember esetében ideálisak, a másiknál pedig 35 évesen sem azok...
- Igen. És hány olyan család van, aki alaposan megtervezi a dolgot, és amikor minden készen áll, akkor kiderül, hogy nem megy, nem működik. Akár az együttélés, akár konkrétan a gyermek nemzése. Ezzel szemben úgy gondolom, amikor adja az élet akkor kell áldásként elfogadnunk a gyermeket.
- Ha már az apa-fiú viszony így szóba került, hadd kérdezzem meg, hogyan látod ezt a másik oldalról? Milyen a Te viszonyod édesapáddal? Megmondom azt is, miért kérdezem. Láttalak Titeket egyszer közösen színpadon állni. Ez egy Madách Színházas produkció volt, ha jól emlékszem, a MűPában, egy Stephen Sondheim darabjaiból összeállított musical koncert. Bizsergetően kellemes érzés volt hallani, ahogy együtt énekeltetek. Valahogy olyan bensőséges kapcsolatot éreztem köztetek. És nem tudtam eldönteni, hogy a zenén keresztül van a kapcsolatotokban ez a kis plusz, vagy attól teljesen függetlenül.
- Alapvetőleg benne van a mi kapcsolatunkban ez a bensőségesség. Imádtuk egymást, nem volt semmi oka, hogy ne így legyen. Ugyanakkor a mi kapcsolatunkban is érvényesült a valamit valamiért elv. Ő szinte állandóan távol tartózkodott a családtól, azért, hogy nekünk olyan életkörülményeket biztosítson, ami akkoriban nagyon kevesek kiváltsága volt. De én azt tudtam, hogy ezt így nem szeretném. Én azt szeretném, hogy ha a fiamnak konkrét mindennapos emlékei legyenek rólam. Ha csak körbemegy a városban, legyen 8-10 dolog egy pillanat alatt, amiről én jutok eszébe. Akkor is ha én már nem leszek vele. Ez nekem nincsen meg.
Megosztom:
Hírek
