Ashley Tisdale - csábítás vagy ámítás?

Ashley Tisdale felemás albumot tett az asztalra. Ami valakinek a megszokott íz, az másoknak keserű. Ami a rajongóknak a várva várt, az egyszeri hallgatónak csupán amatőr. És ezen a jóindulat sem segíthet.

A szóban forgó hölgy a színészkedés mellett folytat szólóénekesi karriert. A High School Musical trilógia és más sorozatok sztárja a Guilty Pleasure-rel második albumát jelentette meg. Az első 1997-ben hatalmas sikert aratott, így nem csoda, hogy Ashley azóta népes rajongótábort gyűjtött maga köré. Az új album viszont olyan, mintha csak félig lenne kész.

Felemásnak neveztem a lemezt, és ez a kettősség valóban megmutatkozik rajta. Míg a kezdés kifejezetten erősre, lehengerlőre sikerült, addig az album második fele közel sem ilyen jó. Az Acting Out-ban még szól a gitár és a basszus, Ashley pedig nagyon jól énekel. Van igazi refrén, amelyet akár együtt is énekelhetünk vele. A második szám visszafogottabban kezdődik, hogy líraibb hatást keltsen, aztán ügyesen visszatér belé az élet és a lendület.

Nagyon jó a zene felépítése és a szöveg is, a téma pedig magáért beszél. Ha valaminek vége szakad, attól még az élet nem áll meg, nem szabad siránkozni, tovább kell lépni. Igazi tinis muzsika. A harmadik Masquerade című dal volt az egyik kedvencem, többször is vissza kellett térnem rá, annyira megfogott. Mások is biztosan így lesznek ezzel a jól megkomponált, haladó szellemű és mégis a jól bevált alapokon nyugvó zenével. Kétségkívül akkor szól legjobban Ashley hangja, ha ilyen rockos körítést kap.

Vannak, és kellenek is effektek, lassabb részek, hagyományosabb ötletek, amelyekkel megbolondíthatják a zenét, ám a lényegen ez nem változtat. A negyedik, a szintén kitűnő Overrated című track, amely talán még jobb mint a Masquerade! Itt Ashley végre kiereszti a hangját, és meghalljuk, mire is képes. A zene nagyszerűen teremti meg azt a közeget, ahol az énekesnő hallhatóan jól érzi magát. Minden refrén megszólalásakor újra és újra kiteljesedik ez a hangulatos szám. Mint a villám és az égzengés, úgy hasít az éterbe. Ennek így kell szólnia. Az ötödik a Hot Mess, amelynek szintén az élbolyban a helye a képzeletbeli track-listámon.

A Hot Mess valamennyit biztosan meríthetett a mai slágerek hangzásvilágából, gondolhatunk itt akár Britney-re, akár Madonna-ra. A lényeg, hogy a hatásokat Ashley a saját zenéjébe oltotta, és így nagyon kellemes lett a végeredmény, koppintás nélkül. A sikerszéria hatodik darabja a How Do You Love Someone, amely érzelmesebb, lassabb tempót diktál, azonban erejéből nem veszít, és Ashley itt még mindig nagyon jól énekel. Ekkor még halljuk is a hangját úgy igazából. A Tell Me Lies ismét felgyorsít, habár már kevésbé összetett a dal, még mindig nagyon jól szól.

Itt akár húzhatnánk is egy vonalat a lemezen, a hátralévő hét dal ugyanis pontosan az ellenkezője az eddig hallottaknak. A nyolcadik What If például semmiben sem különbözik más énekesnők megszokott lassú számaitól; énekelhette volna akár Christina Aguilera is, akkor sem lett volna hatásos ez az unalomig ismert formula.

A következő, Erase And Rewind című track annak ellenére, hogy semmi köze Sabrina korábban ugyanígy elnevezett dalához, szintén nem mutat semmi újat. Ráadásul ez a kétnegyedes ütem egyáltalán nem illik a képbe. Amint ez eszembe jutott és a következő Hair című dalhoz léptem, egyenesen az arcomba vágták ismét ezt az ütemet. Hihetetlen, hogy a producerek nem vették észre, hogy semmi keresnivalója nincs ennek a bugyuta dalnak a lemezen. Ráadásul ez a rózsaszín ködbe burkolt nyafogós zene, ezzel az idegesítő tapsolással együtt kibírhatatlan.

A taps a lassú dirty south stílusban két rappelés között nagyon jól hangzik, de itt?

Ráadásul a tizenegyedik, Delete You című dal rááll a technós hangzásra, valamint ismét ezzel a gyenge taps effekttel próbálkozik. Egyszerűen nem hangzik jól Ashley ilyen alappal, a hideg ráz ezektől a monoton, trendi hangoktól. Az újabb lassú dalt követően ismét a trend a meghatározó; a bonus szám ugyanis teljesen úgy hangzik mintha Britney Circus című számából nyúlták volna, ám amíg Miss Spears-nek ez igenis jól áll, addig Ashley egyéniségéhez egyáltalán nem illik.

Hihetetlen, hogy az album eleje és vége nem hasonlít egymáshoz. Minden, ami jól sikerült az első hét számban, azt elfelejtették a második hét track alatt. Túl sok lett a kompromisszum, talán meg akartak felelni mindenkinek, vagy egyszerűen csak féltek egy úton maradni. Kár érte, mert ha a megkezdett ösvényen mennek tovább, képesek lettek volna valami egyedit alkotni, így azonban kapunk egy felemás albumot, amelynek első fele tökéletes, második fele viszont klisékkel megpakolt tucatzene.

- george -
 

[2009.07.24.]