Harminc éve zeneközelben Kocsándi Miklós, a Karthago dobosa

Amellett, hogy kiváló dobos, gitáron játszik, zenét ír – és nem utolsó sorban -, jó torkú énekes. Tudományát a Karthagón kívül más zenekarokban, így a 100 Folk Celsiusban is kamatoztatja. Kocsándi Miklós fél életét töltötte a harmincéves évfordulóját ünneplő Karthago dobfelszerelése mögött, ami számára a közös zenélésen kívül az elválaszthatatlan barátságot jelenti ma is.

– A Karthago előtti legismertebb zenekarod az S.O.S. Kik voltak a társaid abban a formációban?
– A mai napig is ismert emberek: Zeffer Andris billentyűs, Sárvári Vili gitáros – őket a P.Mobil vitte el tőlünk – Vrana Tomi neve kevéssé ismert, ő basszusgitározott; Szegváry Gabi énekelt, aki sajnos nem él már. Hadd említsem meg, előtte még volt egy csapatom, a Napsugár. Ott Cserháti Pityivel és Sárvári Vilivel játszottunk együtt. Aztán ’79-ben jött a Karthago, ahol előttem Fehér Lajos ült a dobok mögött.

– Elég régóta ismerem a Karthago tagjait. Mit mondjak, egyik sem hétköznapi ember, főleg, ha a világot jelentő deszkákat érzik a talpuk alatt. Remélem, nem sértődsz meg, de a kívülállónak kissé úgy tűnik, mintha te komolyabbra vennéd a figurát a többiekhez képest …
– (nevet) Ez valószínűleg azért jöhetett így le, mert aki felületesen ismer – netán egy tárgyalás közben lát valakivel – annak tényleg úgy tűnik, hogy visszafogott vagyok. Első találkozáskor valóban nehezebben nyílok meg, de aztán nagyon ki tudok bontakozni! Főleg fiatal koromban volt jelentősége, mikor a zenekar körül nyüzsögtek a lányok; mondjuk Tomi könnyebben barátkozott - tudod, ahogy szokta: „Szia édesem!”… nálam azért egy kicsit kellett várni! Biztos gondolták rólam, hogy nagyképű vagyok; de egy idő után, mikor megismertek – Hála Istennek – sokkal nyitottabb lettem. Talán a színpadon is ezt láthatják rajtam, pedig alapjában véve nagyon szeretem a humort és a vidámságot.

– A „Csak a zene szól” nótában bebizonyítottad ország-világ előtt, hogy nemcsak a ritmusszekcióban állod meg kiválóan a helyed, de a mikrofon mögött sem vallasz szégyent. Annakidején egyszer sem jutott eszedbe, hogy a dob helyett, mondjuk a szólóénekesi pályát válaszd?
–  Határozottan: nem! Valamikor, mint gitáros kezdtem a szakmát, a sulizenekarban. Biztosan emlékszel, abban az időben ezrével alakultak ezek a tinédzser bandák, ahol kötelező volt ez a hangszer. A gitár mellé óhatatlanul kellett az ének, ott szereztem az alapokat. Persze jöttek-mentek a fiatalok a zenekarban, valahogy dobos nélkül maradtunk. Én, hülye fejjel, odaültem; pár független taktust le tudtam ütni, ezek mindjárt kitalálták: „Te leszel a dobos!” Mivel előtte én voltam az énekes, mindjárt úgy kezdtem dobolni, hogy mellette énekelnem is kellett. Azóta annyira megszoktam ezt a kettősséget, hogy már hiányozna, ha csak dobolnék.

– Ezek szerint autodidakta módon tanultál dobolni.
– Totálisan. Egyszer elmentem tanárhoz, de később rájöttem, hogy fölösleges. Tudod, amikor már zenélsz, benne vagy, akkor nagyon rossz tanulni. Kialakul a stílusod, megszokod. Akkor jön a tanár, gizdáskodik, hogy „ne így fogd azt dobverőt, marokra, hanem vedd az ujjad közé!” Szerencsére mindig voltak barátaim, akik segítettek, közös turnékon vettünk részt a Mobillal, így Pálmai Zolinak sokat köszönhetek. De nem csak ő, Szendrei Pisti – Zefi nagybátyja - is mutatott technikai fogásokat. Ők képzett, tanult dobosok voltak.

– Emlékszem egy hanghordózóra, amelyen Varannai István és Szomor György társaságában Bee Gees nótákat énekeltek magyar fordításban.
– A lemezt Szigeti Feri jelentette meg, aki akkoriban Zebra lemezkiadó igazgatója volt. Az énekesek kiválasztásánál elsősorban a magas hangfekvést vették figyelembe, így mi énekelhettük fel a dalokat. Tudod mi az érdekes? Abszolút nem voltam Bee Gees rajongó, annyira nem is ismertem a számaikat. Menet közben jöttem rá a muzsika nagyszerűségére. A számok betanulásához meg kellett hallgatni egy pár eredeti lemezt; ott derült ki számomra, hogy ez a három fiú (akkor még élt a testvérük – Maurice Gibb) milyen zsenialitásra képes. Visszatérve a mi lemezünkre: Varannai Pistivel és Szomor Gyurival nemcsak zeneileg, emberileg is nagyon jól kijöttünk egymással. Fantasztikus hangulatban folytak a stúdió felvételek, két album született a „magyar Bee Gees”-ből.

– Hogyan kerültél a 100 Folk Celsiusba?
– Biztosan emlékszel rá, hogy a ’80-as évek közepén beállt a „rockhalál”. Ekkor bomlott föl, szinte az összes magyar rockzenekar. Nem az élő zene kellett a közönségnek, hanem a diszkó. A Karthago még működött, de a bulik ritkulása következtében felerősödtek a megélhetési gondok, muszáj volt lépni. A 100 Folk Celsiust régebbről ismertem, mikor az S.O.S –sel közösen szerepeltünk egy Boros Lajos –féle musicalben. Már akkor összehaverkodtunk. Aztán a Dési Huber Művelődési Ház büféjében Orbán Józsiék felvetették, hogy mi lenne, ha átmennék hozzájuk dobolni? Első reagálásomban nemet mondtam, végül mégis náluk kötöttem ki. Nekik soha nem volt dobosuk, nekem emberileg, zeneileg, anyagilag nagyon rendben volt a zenekar. Azóta is a 100 folk tagja vagyok, de Hála Istennek, a Karthago is él.

– Így igaz, térjünk is vissza a Karthagora, hiszen harmincadik évfordulót ünnepeltek az idén. Ez alkalomból új lemezzel is megleptétek rajongóitokat. A tizenöt nótából van, amit te énekelsz?
– Természetesen. Szólóban egyet. Inkább énekeljen az énekes, az úgy van rendjén. Viszont az összes nótában ott vagyok vokállal, és a hangszerelésből is alaposan kivettem a részem. Három dalt írtam a lemezre, úgyhogy teljes a közös munka. Remélem, hogy az új album a közönségnek, és a zenekarnak egyaránt ad egy löketet.

– Hogyan látod az elmúlt harminc évet a Karthago tükrében?
– Boldog vagyok, hogy ilyen hosszú időt éltünk meg együtt. Nem könnyű, ez még házasságból is sok (nevet). Nagyon együtt vagyunk, emberileg és zeneileg egyaránt. Nálunk nem arról szól a történet, hogy virtuóz gitáros-e, vagy sem, sokkal lényegesebb, hogy amit a zenekaron belül csinál, az jó és tökéletes legyen. Megbecsüljük egymás munkáját. Nincs annál jobb érzés, mint ha hozol egy ötletet, és a másik megölel, hogy „te ez nagyon jó!” Különösen Gidó tud nagyon hálás lenni: minden egyes hangért szétcsókolja az arcodat. (nevet) Hiába vagyunk különböző beállítottságú, habitusú emberek, ha vannak is egymással problémáink, a színpadra érve képesek vagyunk azonnal elfelejteni. Annak ellenére, hogy öregebbek lettünk, igazából olyan nagyon sokat nem változott senki. Mondjuk Tamás is lenyugodott kissé, már nem borítja rám a cintányérokat, de még mindig ugyanolyan mozgékony, mint régen. Talán kissé érzékenyebbek, és kissé bölcsebbek lettünk. Viszont úgy érzem, hogy sokkal jobb lett a zenekar. Nincs rajtunk az a teher, a nyomás, mint régen, nem kell a puszta megélhetésünkért küzdenünk. Mindenkinek kialakultak a dolgai, a zenén kívül, de azon belül is. 

A zenekart ma is szeretik. Régi rajongóink mellé sikerült az ifjabb korosztályból is híveket toborozni, annak köszönhetően, hogy nem vagyunk „porosak”. Sikerül megújulni, és ez inspirációt ad. Harminc éve zeneközelben vagyok. A zenekar mellett hangszerboltot üzemeltetek, amit nagyon szeretek csinálni. Hála Istennek abból tudok megélni amihez értek, és amit imádok.

"Hatalmas őrület lesz az Arénában" - a Karthago a célegyenesbe fordult

– Hegedűs István –

[2009.09.15.]