Ismét Budapesten a Jon Lord-dal turnézó magyar banda, a Cry Free

A napokban tért haza Oroszországból a Cry Free Deep Purple Cover Band ahol Jon Lord, a Deep Purple billentyűs zeneszerzőjének turnéján vett részt. A három nagyvárost (Jekatyerinburg, Szentpétervár, Moszkva) érintő koncertsorozat gerincét a Concerto for Group and Orchestra című szerzemény adta, melyet a szerző rock együttesre és szimfonikus zenekarra írt.

Elmaradhatatlan részét képezték a fellépéseknek a jól ismert Deep Purple nóták is, a két teljesen különböző zenei stílust képviselő zenekar harmonikus előadásában. Az ének szólamok megszólaltatásáról ezúttal Kasia Laska és Steve Balsamo gondoskodott, ami a veretes rockzenéhez szokott füleknek elsőre akár furcsa is lehetett, de a koncert végére bizonyosságot nyert, hogy van létjogosultsága a klasszikus és a rockzene képviselői egyetemleges megszólalásának. A részletekről Scholtz Attilát, a Cry Free frontemberét kérdeztem.

- Először márciusban hazai közönség előtt játszottatok együtt Jon Lorddal. Hogyan kerültetek kapcsolatba Vele? 
- A Lord koncerteket szervező Livesound Productions régi partnerünk, olyan rock/metal ikonok előtt léptettek már fel minket, mint a Nazareth, U.D.O. vagy Ken Hensley a Uriah Heep-ből. Ők kerestek meg azzal minket, hogy Jon Lord szimfonikus rock produkcióját színpadra vinnék, és el sem tudnának képzelni mást úttörő kompozíciója, a Concerto for Group and Orchestra c. versenymű „Group” szerepére, mint a Cry Free. Ez persze nem akármilyen feladat, hiszen a mű ősbemutatóján, 1969-ben, nem más, mint a Deep Purple szerepelt „a mi mostani helyünkön”.

- A nem kis kihívás ellenére természetesen azonnal igent mondtunk, annál is inkább, mert már évek óta álmodoztunk arról, hogy a Concerto-t egyszer színpadra visszük. Azt persze már álmodni sem mertük, hogy Jon Lord lesz a „billentyűsünk”!!  Jon azonban természetesen nem bízza a véletlenre, hogy kikkel muzsikál, úgyhogy az ügynökségnek jóvá kellett hagyatnia választását a Mesterrel és menedzsmentjével. Az első kiajánlott szimfonikus zenekart pl. élből elutasították, és küldtek egy listát összesen 3 db magyarországi orkeszterrel, akiket megfelelő minőségűnek találnának a közös szereplésre. Ilyenformán mi sem voltunk teljesen nyugodtak, amíg meg nem jött a visszaigazolás, hogy jóváhagyták a Cry Free részvételét.


- Sokszor fordult már elő, hogy rockzenekar szimfonikusokkal játszott együtt (lásd: Metallica). Vajon mi indokolja ezt a vonzalmat? Okozott-e nehézséget együtt játszani velük? Ha igen, akkor miben állt a nehézség?
- Nagyon érdekes vállalkozás a két zenei világot egymással szembeállítani, bár az általam ismert hasonló jellegű produkciókban a nagyzenekar általában csak kísér és színez, egyedül Jon az, akinek a koncepciójában egyenrangú félként „verseng” egymással a két „zenei regiment”. A legfőbb nehézség a kétféle zenei stílus vegyítésekor, hogy míg a rockzene mindig maximálisan egzakt ritmusra működik, számos komolyzenei hangszer (különösen a vonósok) nem határozott ritmusban indított hangokkal operál.

- Ezt az off-beat hatást erősíti a karmesterek szabad tempó- és ritmuskezelése, ami igencsak megnehezíti a rockzenekar dolgát, ahol egy metronóm-pontosságú ritmusszekció dolgozik. Annál is inkább, mivel a karmesteri kézjelek korántsem egyértelműek. A Concertoban ráadásul rengeteg zenei „kérdezz-felelek” van, ahol a pontos belépések kulcsfontosságúak. Nagy szerencsénk van, hogy dobosunk, Tatai Tomi, több év nagyzenekari játéktapasztalattal is rendelkezik, az ő orkeszteri múltja nélkül nagy bajban lettünk volna.

- A szimfonikusok is szeretnek rockzenészekkel játszani, vagy csak fordítva? 

- Amikor Jon a 60-as évek végén megálmodta és megvalósította úttörő zenei vállalkozását, egyik fő célja a két egymástól elzárkózó világ „kibékítése” és egymáshoz közelítése volt. Az, hogy ma már könnyedén kijelenthető az, amire te is utaltál előző kérdésedben, vagyis, hogy a két műfaj társítása általánosan bevett szokás, nagymértékben Jon bátor lépésének eredménye. Azonban az idegenkedés és az egymástól való izoláltság a mai napi létezik. Bár mi már nem tapasztalhattunk olyat a próbákon, mint annak idején a Deep Purple tagjai, hogy egyes komolyzenészek üvöltve vagy sírva rohannak ki a teremből a rockzenei részek hallatán, vagy, hogy a hegedűsök megvetésük jeléül a térdükre fektetett hangszereken játszanak, de tény, hogy az első közös próba alkalmával mindig érezhető volt egy kis berzenkedés, akármelyik orkesztrával is volt dolgunk az eddigi ötből.

- Szerencsére ez hamar oldódik, és általában a koncert végére egy nagy baráti társasággá válunk, akik vidáman beszélik meg a koncert részleteit, gratulálnak egymásnak, és szívesen fotózkodnak együtt. Így volt ez itthon is, most Oroszországban is, de még Szlovákiában is, ahol pont akkor jártunk Jonnal, amikor a két nemzet között épp tetőfokára hágott az ellenséges hangulat. Az egyik legsajátosabb bókot kaptuk Pozsonyban, amikor az egyik magyar zenész, egy kedves, öreg kürtös bácsika tolmácsolta az orkeszter véleményét: „Mindenkinek nagyon tetszik a produkciótok, még azoknak is, akik nem nagyon szeretik a magyarokat errefele”… Talán az a kis zenei együttműködés javított egy hangyányit a két ország nem túl rózsás viszonyán.

- Hogyan készültetek a közös munkára? 
- A budapesti koncertek előtt 3 hónapon át készültünk magunkban, a saját kis próbatermünkben a rockrészekkel. Persze az említett „kérdezz-felelek” részek kigyakorlása a másik szereplő nélkül igen nehézkes, ezért kezdeményeztük, hogy még a Mester érkezése előtt próbáljunk együtt a szimfonikus zenekarral is. Az is célunk volt, hogy minél több idő legyen a két félnek megbarátkozni egymással. Aztán hazánkba érkezésük után következtek a próbák Jonnal, illetve Steve Balsamo és Kasia Laska énekesekkel. Mivel a pozsonyi koncertekre vészmegoldásként érkeztünk (miután az első próbán kiderült, hogy a szlovák rockzenekar kudarcot vallott a mű megfelelő interpretálása terén), arra nem volt módunk készülni, hiszen előző délután tudtuk meg, hogy másnap hajnalban utazunk, de tekintve, hogy mindössze egy hét telt el a budapesti koncertek után, még a kezünkben volt a műsor.

- Most az orosz turné előtt érdekes kettősség volt bennünk a készülési időszakban. A közben eltelt félév során egyes dalok totál kiestek a memóriánkból, mások viszont első próbálkozásra hibátlanul megszólaltak. Semmiképpen nem akartuk azonban félvállról venni a feladatot, mondván, „ezt mi már úgyis tudjuk”, hiszen a felelősség óriási. Mindannyiunknak jól esett viszont, amikor az első közös oroszországi próba után Jon azt mondta, „Nektek nem kell járni a próbákra, ha nem bánjátok, ti úgyis tudjátok ezt; töltsétek inkább az időt városnézéssel, míg én elpepecselek a karmesterekkel és orkesztrákkal”.


- Már a budapesti koncertek előtt lehetett tudni, hogy részt vesztek a turné többi állomásán (vagy az itteni siker után jött a felkérés)?
- Az eredeti terv 3 magyarországi és 3 szlovákiai turnéhelyszínből állt, de sok kérdőjel volt. Ez a különleges produkció a szervezőket is nehéz helyzetbe hozza. Végül 2 hazai és 2 pozsonyi koncert valósult meg. Az eredeti pozsonyi verzióban mi kísértük volna Jon-t, később a helyi szervezők lecseréltek minket hazai zenészekre, a Sors pedig visszacserélt minket végül…  Az orosz turnét viszont már a márciusi sikerek alapján szervezték le, és a kezdetektől fogva mi voltunk a favoritok a rock szekcióra. Egyrészt azért, mert Jon szeret minket, másrészt meg talán azért, mert nem akartak beleszaladni még egy pozsonyi típusú kellemetlen malőrbe…

- Nemrég érkeztetek haza az oroszországi turnéról. Milyen élményekkel gazdagodtatok? 
- Nehéz szavakba önteni… Sőt talán pontosabb úgy, hogy lehetetlen! Azért megpróbálom! A turné óriási élmény volt, végre belekóstolhattunk abba az életformába, amelyről mindannyian álmodoztunk tinédzserként, de már épp kezdtünk letenni róla, hogy valaha is megízlelhetünk. Le a kalappal a szervezők előtt, minden 100%-osan hibátlan volt, és ugyanolyan nagy gonddal figyeltek ránk is, ahogy Jonra és szólistáira. Minden helyszínen kifogástalan vendéglátásban volt részünk. Viszont azt is megtapasztalhattuk, hogy az efféle turnézás (10 nap alatt 6 különböző repülőjáraton kb. 7000km) milyen fárasztó dolog. Elsősorban amiatt a furcsa kettősség miatt, amiről Jon úgy beszél, hogy „hurry up and wait”.

- Rohanni kell a transzferbuszhoz, ami száguldva visz a reptérre, ahol aztán következik minimum két óra várakozás, de például, amikor lekéstük a moszkvai átszállást Pétervár felé, akkor 6 és fél órát töltöttünk el idegtépő várakozással. Ugyanez zajlik le, amikor a zenekar siet soundcheckre, és aztán a színpadnál kiderül, hogy várni kell, mert a backline cég által biztosított hangszerek még nem érkeztek oda. „Hurry up and wait”… Sok nyűggel jár tehát egy ilyen túra, de bőven megéri természetesen! Jekatyerinburg (az Ural-hegység túloldala, már Ázsia), Szentpétervár és Moszkva, a három koncerthelyszín mind óriási élmény volt számunkra zeneileg, emberileg és turistaként is. Amfiteátrumokban és sportcsarnokokban léptünk fel, összesen 6-7000 tombolva ünneplő ember előtt, tinédzserkori hősünkkel egy bandában, és a világ komolyzenei élvonalába sorolható szimfonikus zenekarokkal és karmesterekkel. Életünk és persze karrierünk egyik legnagyobb élménye, kétség sem férhet hozzá!


- Miért éppen Moszkvában és a hazai koncerteken jutottál éneklési lehetőséghez? Rajtad múlott a dolog? 

- A hazai koncertekre a Livesound eredetileg engem szeretett volna szerződtetni, ahogy a női énekes szerepére is magyar énekesnőt kértek volna fel. Jon és menedzsmentje azonban a végsőkig ragaszkodott Steve Balsamo és Kasia Laska énekesekhez, akik szinte mindig együtt utaznak a Mesterrel. Arra hivatkoztak, hogy az én hangom túlságosan rockos vonalat képvisel, ők pedig a musical vonalat tartják szerencsésebbnek ezekhez a dalokhoz. Amikor kiderült, hogy nem énekelhetek a bulin, nyilván volt bennem egy kis csalódottság, bár őszintén állítom, hogy sokkal erősebb volt az afelett érzett örömöm, hogy a banda felléphet Lorddal. Mindazonáltal „egy próbát megér” alapon írtam a Maestrónak, hogy mivel leendő magyarországi közönségének egy jelentős hányada jól ismeri és szereti a Cry Free-t, érdemes lenne legalább jelzésértékkel szerepeltetni engem is, amellett, hogy számomra is óriási élmény és megtiszteltetés lenne. Szokásos nyitottságával és támogatói attitűdjével bátorított engem, és kért, hogy egyeztessek Steve-vel. Így is tettem, és mivel ő is egy végtelenül kedves és nagylelkű fickó, azonnal benne volt, hogy énekeljük az egyik dalt duettben.

- A Művészetek Palotájában debütált kis kettősünk, aztán másnap a Millenárison megismételtük közös produkciónkat. Egy hétre rá következett az ominózus pozsonyi szereplés, ahol az előző napi próbákon felsült szlovák zenészek helyére érkeztünk „sürgősségi vészmegoldókként”. Steve megkérdezte, hogy nyomjuk-e a dalt újra együtt. Én arról hablatyoltam, hogy mivel Szlovákiában kevesen ismernek, nincs jelentősége a dolognak, de ő lelkesen erőltette a közös szereplést. Ugyanazt a hablatyot Jonnak is előadtam, aki udvariasan végighallgatta, majd így szólt: „SZERETNÉD megcsinálni?” Én válaszoltam, hogy „Természetesen, nyilván óriási élmény lenne…” stb. Mire ő vicces-szigorúan: „Akkor csináld meg!”. Így kerültem a mikrofon mögé az első pozsonyi estén. A másodikon nem énekeltem, mert aznap rádiófelvétel készült, amin természetesen a turné hivatalos énekesét akarták szerepeltetni. Most az oroszországi túrán én szándékosan nem hozakodtam elő a témával, úgy gondoltam, hogy ha ők szóba hozzák, akkor oké, ha nem, én nem nyomulok az ügyben, úgyis élvezem a helyzetet, hogy kongás-bongós-ütőhangszeresként végigjátszhatom az egész műsort a dob mellett. Nem is került szóba a dolog sokáig. Aztán, miután kilátogattak hozzánk Moszkvába a zenekari feleségek, Steve-nek eszébe jutott a nagylelkű ötlet, hogy talán örülne a kedvesem, ha énekelnék neki a moszkvai sportcsarnok színpadán. Ilyen figyelmes srác Steve Balsamo!

- Meg tudjátok fogalmazni, hogy milyen közép- illetve hosszútávú céljaitok vannak? Mikor lennétek elégedettek? Mikor éreznétek azt, hogy sínen vagytok?
- 14 éves pályafutásunk során soha nem voltunk még annyira sínen, mint most! Száguldunk rajta, mint a gyorsvonat! Bő egy éve kezdődött a jó szériánk, amikor a technika segítségével egyik nagykoncertünkön a Deep Purple tagjai egy óriási kivetítőről üdvözöltek minket és közönségünket. Aztán egy hónap múlva a teltházas Budapest Sportarénában játszhattunk 8000 embernek. Nem sokkal később pedig biztossá vált, mi leszünk Jon Lord kísérőzenekara. Azóta 7 sikeres koncerten vagyunk túl a Mesterrel, és sorban szerveződnek az újabb és újabb Lord koncertek, ahol Jon újból ránk számít majd. Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, karrierünk csúcsán vagyunk! Viszont jogos a kérdés, hogy innen hová lehet még tovább haladni? Két irányban akarunk mozgolódni. Az egyik a zenekar megalapozása Nyugat-Európában, mint tribute band, hiszen sok hazai emlékzenekar működik (anyagilag is) sikeresen tőlünk nyugatabbra, míg mi eddig csak kiskanállal kóstolgattuk a nyugat-európai rákkendrólozást. A másik pedig a „csúcson maradás”: bejárni a világot Jon Lorddal, és az anyazenekar további tagjaival is közös produkciókba kerülni, ami tényleg a tribute műfaj csúcsa. Jelenleg is egy ilyen attrakciót szervezünk, és jó esély mutatkozik rá, hogy össze is jön a dolog!
 
- Tudni már, hogy mit hoz a jövő? 
- Többféle izgalmas dolgot is szervezünk egyszerre, úgyhogy az évvége és a 2010-es év sem lesz láblógatós!  De szeretjük, ha pezseg az élet körülöttünk! Decemberben állandó klubunk, a Crazy Mama Music Pub ad otthont egy különleges nemzetközi Deep Purple tribute produkciónak, amely számtalan érdekességgel örvendezteti majd meg a Cry Free közönséget, a jövő év elején pedig –ahogy az imént említettem már –sor kerülhet egy újabb DP taggal való közös muzsikálásra is, de Jonnal is indul majd a szezon egy tavaszi közép-európai körrel, majd folytatódik egy őszi magyarországi visszatéréssel.

- Míg ezek a tervek megvalósulnak, mikor és hol léptek ismét a hazai rajongók elé?
- Most pénteken 23 órától játszunk a Wigwam Rock Clubban, ahol minden idők legnagyobb hatású hard rock koncertlemezét, az 1972-es Made In Japan. c. duplaalbumot keltjük életre eredeti hangszereken, köztük egy 150 kilós, ősöreg, analóg Hammond orgonán, ami pénteken debütál CF koncertkörnyezetben. Minden Deep Purple és Cry Free rajongót szeretettel várunk!

-Adri- 

[2009.10.30.]