"A Syrius volt a legjobb magyar rockzenekar..."

Megszülethetett volna a hetvenes évek első hazai világsztár formációja, ha a kultúrhatalomnak erre meglett volna az akarata. De nem volt. Így a legendás Syrius munkásságát mindössze egyetlen nagylemez őrzi. Ráduly Mihály az együttes fúvósa most megalakulásuk negyvenéves jubileumára készül.

- Milyen mélyről erednek a Ráduly család zenei gyökerei?
- Családunkban a zenei gyökerek apai ágon a nagyapámig vezethetők vissza. Cigányzenekarokban játszott, nagyon jó klarinétosként tartották számon. Ő tanította az utána következő generáció két kitűnő klarinétosát, Burka Sándort, illetve Fátyol Józsefet. Édesapám képzett hegedűs létére Bécsben, az Akadémián tanult gitár szakon. Többnyire szalonzenekarban muzsikált, illetve zongora kísérettel adott elő különféle Duke Ellington, Johann Strauss, vagy Arnold Schönberg darabokat.

- Hogyan lett belőled szaxofonos-fuvolista?
- Szüleim beírattak hegedűoktatásra, de apám szándéka a családi tradíciók ellenére sem arra irányult, hogy cigányzenészt faragjanak belőlem. Nagyapám felügyelete mellett gyakoroltam a hegedűt és tanultam meg kottát olvasni, majd jött az elmaradhatatlan zeneiskola, és összhangzattan. Aztán egyik napról a másikra abbahagytam a hegedűtanulást, áttértem a szaxofonra. Mivel alapfokon nem olyan nehéz a hangszert megtanulni, két hét múlva már bulikon játszottam. A dzsessz kezdettől fogva érdekelt annak ellenére, hogy a hatvanas évek elején ez a műfaj még nem volt jelen Magyarországon. Információkat Gonda János és Pernye András mai napig értékes könyveiből gyűjtöttünk, külföldi rádióadón pedig éjféltől lehetett dzsesszmuzsikát fogni. Mi zenészek, lassan megtaláltuk egymást, összejártunk lemezeket hallgatni, később muzsikálgatni. Többek között Szörényi Leventével, Kőszegi Imre dobossal, Németh János szaxofonossal. 1962-ben a Dália presszó volt az első dzsesszklub, ahol már jam sessionöket játszottunk. Egyre inkább a dzsessz felé fordultam, mondhatni ez volt az első szerelem. Viszont ebből nem lehetett megélni, ezért 1967 és ’70 között vendéglátós zenészként dolgoztam.

- Hogyan kerültél be a progresszív muzsikát játszó Syrius együttesbe?
- Ezerkilencszázhatvannyolctól Pege Aladár együttesében szaxofonoztam, ami a Syriusig a legfontosabb szerepet töltötte be életemben. Pataki László billentyűs hívására mentem a zenekarba, akinek Baronits Zsolt szaxofonos, zenekarvezető szabad kezet adott a csapat újjászervezésére. Egészen addig, a Syriusról mindenkinek az Így mulat egy beates magyar úr című sláger jutott eszébe, ehhez képest - száznyolcvan fokos fordulattal - merőben más, egyéni hangvételű zenét akartunk játszani. Pataki hozta Jackiet (Orszáczky Miklós), aki nagyszerűen énekelt és basszusgitározott, valamint Veszelinov András dobost. 1969 decemberében lényegében összeállt a csapat, a következő év januárjában kezdtünk próbálni, és ’73 szeptemberéig működött a formáció. Egyetemi klubokban játszottunk, elsősorban értelmiségi közönségnek. Amit a Syrius akkor megcsinált, senki nem tudná ma megvalósítani. Abban az adott társadalmi helyzetben ez a muzsika, előadásmód, lázadásnak tűnt. Jackie nonkonformista megnyilvánulásai miatt, amelyek – többek között - az öltözködésben, gondolkodásmódban, viselkedésben öltöttek testet, meglehetősen elkülönültünk más zenekaroktól. A számok közötti konferálásai élményszámba mentek, amelyek éppúgy hozzátartoztak a műsorhoz, mint maga a zene.

- A zenekart az elért országos, illetve nemzetközi sikerei ellenére sem ölelte keblére a szocialista kultúrhatalom.
- Biztos, hogy számukra nem volt bizonyíték a Syrius sikere. A Hanglemezgyár illetékesei, Bors és Erdős elvtársak bevallották, hogy az LGT-t és más sztárbandákat tekintik szívügyüknek, azokra koncentrálnak. Valószínű, hogy nekik maguknak sem tetszett a Syrius zenéje, ezért aztán kisujjukat sem mozdították, hogy az Ausztráliában fölvett, és itthon licenszelt The Devil’s Masquarede után megjelenjen a második album, amely tisztán magyar nyelvűnek készült. Ezzel addig eljutottunk, hogy négy számot rögzítettünk a stúdióban, de a bakelitkorong végül soha nem látott napvilágot. Pedig az első lemezből annak idején olyan sok fogyott, hogy később még utánnyomásra is szükség lett.

- Arról nem beszélve, hogy a magyar zenekarok közül jó eséllyel születhetett volna meg az első világsztár. Az illetékesek, ahol lehetett, mégis keresztbe tettek.
- Az öt zenész, visszatekintve is, nagyon együtt volt. Megkockáztatom azt a kijelentést, hogy egyedi hangzású muzsikánk miatt a Syrius volt a legjobb magyar rockzenekar. Tiltva nem voltunk, támogatva még kevésbé. Csak annyit kellett volna tenniük, hogy jobban megtűrnek, és mi támogattuk volna egymást! Azt is megtették, hogy a Lincoln Fesztiválra – a konkrét meghívás ellenére - a Locomotívot küldték ki helyettünk. Ausztráliába való másodszori kijutásunkért a koncertszervező két később disszidált munkatársa százezer forint előre fizetendő, valamint az ottani koncertek után, esetenkénti háromezer forint kenőpénzt követelt tőlünk. Akkoriban százezer forint egy lakás árának felelt meg, a háromezer pedig kéthavi fizetésnek. Jóval később a The Devil’s Masquarede licencét – ahogy azóta megtudtam – eladták egy japán cégnek, a jogdíjból senki nem látott egyetlen fillért sem.

- Ráduly Mihály 1970-ben besöpörhette a Montreauxi Jazzfesztivál legjobb szólistájának járó első helyezést. Az ott nyert, Egyesült Államokba szóló Berkeley-ösztöndíjat három évvel később érvényesítetted, s évekig nem tértél haza. Megbecsült zenész létedre felszolgálóként dolgoztál egy New York-i étteremben.
- Elsőként nyertem meg ezt a díjat, mint Pege Aladár együttesének tagja. Azóta - örömmel mondhatom – hárman is a birtokosai az akkortájt létező legnagyobb zenei kitüntetésnek, amelyet nemzetközi zsűri döntése alapján ítéltek oda Európa szinte minden államából érkező delegáltaknak. Az ösztöndíjat három évig halogattam, mivel a Syrius együttessel Ausztráliába készültünk. Mint említettem, a másodszori utazás meghiúsult, ezért 1973 szeptemberében éltem a lehetőséggel. A bostoni Berkeley School of Music intézményét egy éven keresztül vettem igénybe. Viszonylag későn, harmincesztendős koromban lettem az egyetem hallgatója, amely meglehetősen nagy csalódást okozott. Egyrészt koromnál fogva már túl voltam azokon, amiket ott tanítottak, másrészt nem érettem egyet a koncepcióval, harmadrészt a nyelvi nehézségek miatt nehezen ment a kapcsolatteremtés. Főleg ez utóbbi vette el a kedvemet a tanulástól. Pusztán zenélésből kint sem lehetett megélni. Az általam nagyra tartott nevek közül is sokan vállaltak vendéglátós munkát, amely abszolút nem volt szégyen. Próbálkoztam én is zenéléssel, a Speed Limit zenekar például majdnem befutott. A hetvenes évek végén, még a CD térhódítása előtt kezdett befulladni a lemezpiac, így terveink meghiúsultak. A nyolcvanas évek elejére számomra a muzsikálás elvesztette azt a fajta varázsát, amelyet még itthon, Magyarországon jelentett, így inkább abbahagytam. Mivel valamiből élnem kellett, és semmi máshoz nem értettem, elmentem pincérnek.

- A hetvenes évek elejétől létező „nagy” Syrius tagjaiból hárman már nincsenek az élők sorában, így esély sincs arra, hogy a maga teljességében még egyszer láthassuk a zenekart. A megalakulás negyvenedik évfordulójára viszont régi zenésztársaddal, Pataki Lászlóval összeállítottatok egy dupla CD-re való anyagot.
- Azért láttuk jónak egy új Syrius lemez megjelentetését, hogy vissza tudjuk adni azt a fajta klubhangulatot, a zene hétköznapi történését, amelyet a zenekar minden alkalommal átélt. A régi időkből semmilyen dokumentum nem maradt fönn, főképp gyűjtőktől sikerült körülbelül ötvenórányi zeneanyagot és több mint négyszáz fotót beszerezni. A koncepció szerint csak klub- és koncertfelvételek kerülhettek a lemezre. Valamennyi Budapesten készült, 1971 decembere és 1973 között. A hangminőségen annyit javítottunk, amennyi csak lehetséges; fontos, hogy a korabeli rossz hangzás ne vonja el a figyelmet magáról a muzsikáról. A felvételek eltérő minősége miatt sok kompromisszumot kellett kötnünk, hogy ez a „virtuális” koncert úgy szóljon, hogy mai füllel is hallgatható legyen.

- Negyven év múltán is fontos a Syrius munkássága?
- Hasonló kérdéssel találkoztam a CD megjelenésével kapcsolatos ügyintézés közben. Amikor a Nemzeti Kulturális Alaphoz benyújtott pályázati kérelmünkben meg kellett indokolni, hogy miért tartom fontosnak a Syrius együttes munkásságát, azt a szót találtam a leghelyesebb válasznak, hogy: kordokumentum.

-Hegedűs István-

[2010.01.21.]