"Érezhető a feszültség, ha saját magamat nézem" - őszinte interjú Novák Péterrel

A kreatív igazgatóvezető sok mindenről beszélt. Azaz Novák Péterrel készítettünk interjút. Művészekről, mindennapokról és arról is, hogy jól érzi-e magát a bőrében, na meg a kertben. Még az is kiderül, hogy hosszútávon milyen munkát vállalna el szívesen.

– Az utóbbi időben a Showder Clubon kívül a Beugró az egyetlen olyan produkció, amiben nincsen zene, és mégis sikeres lett. Mi ennek a titka?
– Korábban is indult, mint a Showder Club. Szerintem, ha engem kérdezel ebben a dologban, – ugyan én is külső szemlélője vagyok a produkciónak, mint sokan mások – semmi más, mint a színházhoz kötődő ösztönös elkötelezettségünk, tehát a kultusz szeretete. Az, hogy négy embernek a tehetsége képes arra, hogy nagyon nagy belső emóciókat mozgasson meg akár a nézőtéren, akár a képernyők előtt van egy közvetett oka is, hogy egy bizonyos értelemben, ahogy a jó színház, ez is, némiképp az életünkről szól. Nagyon sokat kacagunk, és ha mélyebben belegondolunk, és igazából magunkat nézzük ezekben a történetekben, akkor ez mind az életünk visszásságairól, a különleges feszültségeiről szól. Persze egy ilyen abszurd górcső alatt, tehát nyilván nem a jelenet történéseiből indulok ki, hanem, hogy milyen reakcióink vannak. Nem egy olyan nézővel találkoztam, aki azt mondja, hogy azért olyan feszült az előadások közben és figyel rettenetesen, mert azt kontrollálja magában, hogy ő hogyan viselkedne egy ilyen szituációban. Tehát egyrészt van egy primer jó értelembe vett kultikus szórakoztatási rész, és van egy szekunder szint, ami mégis az életről, a valóságról akar szólni.

– Mennyire jellemző az ön életére a rögtönzés? Azaz sokszor van az, amikor nem úgy megy oda valahová, hogy felkészült, hanem éppen az adott pillanatban dől el, mit is tesz?
– Az én életemre nagyon jellemző, mivel az országunk egy self-made ország és miután én elég sok mindennel foglalkozom, így folyamatos improvizációra kényszerítem önmagamat, a környezetemet. Ezt nem feltétlenül panaszként mondom, hanem inkább egy képességként, készségként, amit az ember kifejleszt önmagában Közép-Kelet Európában az önmenedzselésének, a saját produkciók létrehozásának, mindennek köszönhetően. De az én improvizációs készségem ebben a dologban nem nagyon jelentkezik, merthogy nekem egy játékmesteri szerepköröm van, tehát ha valakinek fixnek kell lennie a történetben, akkor az én vagyok. Ha én is elkezdek improvizálni, akkor ott nagyon nagy baj lenne.

– Nem gondoltak arra, hogy a színészek improvizációja mellett egy zenészt is bekapcsolnak, hogy még izgalmasabb legyen a produkció?
– Olyan nyitott kapukat dönget, hogy pont most az új szériában már lesznek zenés számok is. Mindenféle hangeffekteket használunk majd ahhoz, hogy kicsit újszerűbb, izgalmasabb játékok szülessenek. Miután magunk is gyakorló zenészek vagyunk, Kálloy Molnár Peti, Rudolf Péter és jómagam is, még az is előfordulhat, hogy valamelyik adásban egy gitártrióval rukkolunk majd elő. Mindenféleképpen a színpadban, a színházban ez a jó, hogy nagyon beengedő és szinte csak a jó ízlés az, ami határt szab bárminek. Éppen ezért nagyon sok mindenben kipróbálhatjuk magunkat. Hogy egy másik kedvenc műfajomat hozzam hivatkozásként, már nagyon régóta gondolkodunk egy kifejezetten táncos mozgásművészettel kapcsolatos feladaton is.

– Jó az, hogy egy ember annyi dologgal foglalkozik, mint ön? Mit gondol, ez előny, vagy hátrány?
– Hol előny, hol hátrány. Nem választás kérdése. Én úgy élem meg, mint egy ösztönös élethelyzetet, ami a személyiségemből fakad. Ha azon járna az eszem, hogy ez jó, vagy rossz, akkor mindenféleképpen gátolnék valamit, aminek prioritása van. Sokszor érzem előnyét. Mert izgalmas a világ és a rendelkezésemre álló életidő alatt szeretnék ebből a világból sok mindent megérezni, megtapasztalni. Sok szempontból könnyebb így, mert nem találnak rajtam fogást, nem vagyok kiszolgáltatva bizonyos élethelyzeteknek. Ugyanakkor nagyon nehéz is, mert az egyeztetéstől kezdve, a felületességen át nagyon sokféle veszély leselkedik egy ilyen helyzetben. Azért beszélek magabiztosan erről, mert már minden mélységét tapasztaltam ennek az életútnak. Próbálom egyensúlyban tartani a dolgokat és együtt élni saját magammal.

– Akkor egy kicsit kényesebb kérdés: mi alapján választ a feladatok közül? Hogy dönti el, mit vállal el és mit nem?
– Rengeteg motivációra van szükségem. Szeretném azt hinni, hogy mindig a gondolat erőssége a legfontosabb, hogy mit, kit fejezek ki a munkával. Itt is vannak pozitív és negatív tartományok is. Van benne egy csomó becsvágy, dicsőség, pénz, karrier. Nagyon sok dolog van együtt. Ám szerintem ettől válik valami hitelessé. Nem hiszek abban, hogy lehet csupán pénzért dolgozni, és azt sem hiszem, hogy 2009-ben van olyan ember, aki csak elkötelezettségből csinál valamit. Vannak olyan magánügyek, amiket elkötelezettségből csinálok, a társadalmi célú munkáim mind ilyenek, illetve a zenekarnak, vagy egy saját színházi produkciónak az élete az ilyen, de nagyon sok helyről jönnek össze az ilyen dolgok, amik aztán munkává nemesülnek és ilyenkor már nem árt, ha valami több lábon áll.

– Ha választania kellene egy tevékenységet, amit hosszútávon csinálna, mi lenne az?
– Filmrendező lennék, de azt még soha nem csináltam, nem véletlenül. Vizuális alkat vagyok. Ha dalszöveget írok, vagy prózában gondolkodom, vagy reklámszöveget készítek, mind kreativitást igénylő munka. De akár egy tánckoreográfiában, akár egy zeneszám megszerkesztésében látom, mit csinálok. Aminek rajongó szerelmese vagyok, az a mozgókép. De látja, ilyen ösztönösen alázatos az ember, hogy pont azt az egyet nem csinálja.

– Ha egy képzeletbeli büszkeségi falat állítanánk, melyek azok a produkciók, amelyekre azt mondaná, hogy mindenképpen kerüljön fel rá?
– Nagyon sok kamarajellegű produkció volt, amelyek ide tartoznak. A Kimnowak zenekar több mint nyolc kiadványára nagyon büszke vagyok a mai napig. A leglátványosabb dolog a televíziós produkciós műsorok közül a Strucc című esélyegyenlőségi műsor, ami öt éven keresztül ment a TV2-n és rengeteg díjat nyert, az egy nagyon fontos szakasza volt az életemnek. A Megasztár 3 is egy nagyon izgalmas és sok pozitív érzettel együtt járó munka volt. Ez volt a televízió. A színházban gyakorlatilag annyi mindent csináltam a zenés darabok területén, hogy abból nehéz lenne bármit is kiemelni. De ami egy nagyon látványos és meghatározó történet volt, az akkor történt, amikor félmillió ember előtt Csiksomlyón az István a Királyt csináltuk. A szegedi Domb téren is nagyon sokféle előadást csináltunk. A színháznak az emberekre gyakorolt hatása mindig is lenyűgöz. A Miskolci Nemzeti Színházban, amit csináltam táncdarabot – amiről egyébként nagyon kevesen tudnak – azok is fontos részei az életemnek.

[2010.02.03.]