Újra lángba borult az Aréna: a Rammstein Budapesten

1998 augusztusát, majd 2005 februárját követően 2010 március 16-án harmadszor látogatott hazánkba az ipari metál (illetve az abba ágyazott elektronikus zene, gótikus metál és még jó néhány, néven alig nevezhető irányzat) világszerte talán legismertebb és legnépszerűbb csapata, a Rammstein. A tinédzser éveinek közepén járó (1994 óta menetelő) alakulat, csakúgy mint 5 évvel ezelőtt, most is pokolian jó hangulatot varázsolt a szinte zsúfolásig megtelt Arénába.

Bemelegítés

Prekoncepcióktól szinte teljesen mentesen kóstolhattam bele az előzenekar, a norvég gyökerekkel rendelkező, de rajtaütésszerű támadásait immáron amerikai főhadiszállásról indító Combichrist produkciójába, hiszen eleddig megjelent 4 stúdióalbumukról egy kezemen meg tudom számolni, hány számot hallottam a keddi koncertet megelőzően. Két, beismerten felszínes megállapítást tettem virtuális tarsolyomba velük kapcsolatban. Az egyik, hogy élőben kategóriákkal jobbak, mint CD-ről. A másik, hogy habár átütő erejű és a szürrealizmus határát súroló fellépésük indokolttá teszi megjelenésüket a Rammstein előzenekaraként, számomra lényegesen szolidabb élményt jelentettek, mint hajdanán a hasonló apropóból ide látogató Apocalyptica. Nem voltak rosszak, a célnak tökéletesen megfeleltek, de másnap nem éreztem indíttatást arra, hogy videomegosztó portálokon koncertfelvételeiket vadásszam, vagy megkíséreljem korábbi albumaik valamelyikét fellelni a lemezboltokban. Mindenképpen dicséretükre szól ugyanakkor, hogy pontosan annyit játszottak, amennyi egy előzenekarnak megbocsátható.

Német precizitás

Oly felfokozott várakozással tekintettem az est fő attrakciója elé, hogy különösen hálás voltam, amiért a színpadtechnikusok profizmusa megkímélt minket az ilyenkor a homokórákban fájdalmasan lassan pergő homokszemek hosszas számlálgatásától. Szinte mérnöki pontossággal 9 órakor megkezdődött a show. Ez a precizitás biztató előjele volt annak, hogy a jelen lévőknek komoly esélye van az időnként pokolian izzó színjáték sérülések nélkül történő túlélésére. Ami azért korántsem trivialitás, ha egy zárt térben összezsúfolnak néhány ezer embert és alaposan alájuk pörkölnek, időnként rájuk lőnek tüzes nyilakkal, sőt még egy ágyút is ellenük fordítanak. Igaz az utóbbi torkából sokkal inkább az élet, mintsem a halál zúdult rájuk. De ne szaladjunk ennyire előre...

Ütős intro

Tökéletes volt a főszereplők színre lépése. Fekete fal, hátsó megvilágításban, amelyen a két gitáros (Richard és Paul) hangszereikkel verték keresztül magukat, a frontember Till Lindemann pedig egy láncfűrésznek, vagy flexnek látszó tárggyal vágott tojás alakú ajtót. Már itt sokak számára nyilvánvalóvá vált, amit eddig esetleg csak sejtettek a leírások vagy szóbeszéd alapján: ezek nem normálisak. A kezdő nóta a Rammlied volt, amelyben egyrészt felszólították a közönség nyelvet értő részét arra, hogy nyissák ki a fülüket a „legendára“, másrészt bemutatkoznak azoknak, akik csupán a hideg márciusi szelek elől menekültek fedett helyre. (Egyébiránt meggyőződésem, hogy a Rammstein színre lépése új dimenziót nyújtott a német nyelv honi oktatása tekintetében. Magam is akkor revidiáltam ilyen irányú nézeteimet, amidőn anno először találkoztam a csapattal az Ich Will című számuk klipjén keresztül és szisztematikusan elkezdtem a fejemet a falba csapdosni, amiért zsenge ifjúkoromban nem figyeltem eléggé Zsófi néni óráin és nem folytattam a megkezdett germanisztikai tanulmányaimat. Ugyanakkor annak ellenére a közönség lényegesen nagyobb hányada énekelte a számokat, mint 5 évvel ezelőtt, hogy arányaiban kevesebb német anyanyelvű vendéget figyeltem meg az Arénában, mint anno. Persze ez meglehetősen szubjektív észlelés volt, amit konkrét számadatokkal nem tudok alátámasztani. De nem is annyira lényeges, mint az a tény, hogy a mostani közönség összességében aktívabbnak és felkészültebbnek tűnt egykori önmagánál. Ugyanakkor a Rammstein szövegeiben sok helyen megbúvó nyelvi humor és ötletesség azért a többség számára továbbra is feltérképezetlen rétege maradt az együttes zsenialitásának.)

Lánglovagok

A Rammstein első koncertjein még csak néhány kanna szétlocsolt benzin vagy kerozin jelentette az extremitást. Mostanra viszont olyan komplett pirotechnikai show kerekedett a színpadi fellépéseikből, ahol az ózdi kohászat legszebb napjait felidéző lángtenger és szikrazápor mellett nem hiányozhat a mindennapi életünkben is egyre inkább nélkülözhetetlenné váló fejre szerelhető lángszóró és a rakétavető íj sem. A teljes színpadkép folyamatos változása, dinamizmusa, ötletessége azok számára is tökéletesen élvezhetővé tette az estét, akik egyébként nem csavarják fel a kocsijukban tökig a hangerőt, ha valamely rádióadón véletlenül (sajnos tényleg csak így fordulhat elő) meghallják a Mutter vagy az Amerika néhány akkordját. A kötelező elemek (a már említett „hangérzékeny“ fej-lángszórók a Feuer Frei!-nél, Flake elmaradhatatlan csónakázása a Haifisch alatt, vagy Till speciális angyal-jelmeze) mellett bőven láthattunk új attrakciókat is. Ilyen volt például a Pussy című szám kapcsán egy fallikus ágyúból előtörő habos-babos rózsaszín életérzés.

[2010.03.22.]