Negyven év termésének esszenciája: Uriah Heep a Pecsában

A veterán rockerek ismételten megmutatták, hogy negyven év után hogyan kell nyomni a rock and rollt. Sallangtól mentesen, puritán színpadképpel, de töretlen lendülettel szólaltak meg négy évtized termésének legfontosabb darabjai. S hogy mindezek ellenére sem volt teltház a Petőfi Csarnokban – nem rajtuk múlott.

Aki egyszer beszippantotta a rock and roll szabadsággal, konformizmussal – és sok minden egyébbel - telített életérzését, mint bogár a lámpa fényköréből, sosem tud szabadulni tőle. Valószínűleg nem is akar. Ehhez persze szükségeltetik, hogy mind megjelenésben, mind zeneileg hiteles figurák hintsék a rock igéjét, ugyanis e közönségréteget aligha lehet átverni. Megérzi a műanyagot, a gagyit, és azonnal kiveti magából. A közepes létszámú, de annál lelkesebb zsűri örömmel konstatálta, hogy a Uriah Heep ötösfogata maximálisan tisztában volt az elvárásokkal, és ennek megfelelően, cseppet sem esett nehezükre profi magabiztossággal és elszántsággal tolni negyven év termésének eszenciáját.

Bátorságuk érzékszervekkel felfogható bizonyítékaként mindjárt 2008-as albumuk címadójával indítanak, a Wake The Sleeper tételével. Kemény, lendületes tempója meg is adja az alaphangot. Mick Box, aki több mint negyven éve az állandóságot jelenti a dickensi figuráról elnevezett csapatban, hatvanhárom évesen, frissen szőkítve, húszas éveit idéző fiatalossággal futtatja ujjait fekete Les Paul Gibsonjának húrjain. Le sem száll wah-pedáljáról, hacsak a Love in Silence kedvéért nem, merthogy a szerelmes dalt akusztikus gitár wamp vezeti be.

Ha már a líráknál tartunk: Phil Lanzon billentyűs is hozzáteszi a magáét a lány- és asszonyszíveket megdobogtató nótához; Bernie Shaw-al szép egyetértésben, duettben hozzák a Rain dallamos tételét egy szál zongorakísérettel. Lanzon mester egyébként mindvégig meghatározója a puritán egyszerűséggel, de annál nagyobb szakmai igényességgel levezetett bulinak. Kezei testvériesen osztoznak a Leslie-vel meghajtott tekintélyes méretű Hammond orgona és szintetizátora között. Játéka nélkülözi a show-szerű látványelemeket, viszont hangzásában utolérhetetlen.

Trevor Bolder basszusmenetei jól kihallhatók a hangorkánból; még az általában nem túl kristálytiszta megszólalás ellenére is önálló életet élnek. Ritmusszekcióbeli párja, a mélynövésű Russel Gilbrook dupla lábdobja és pörölycsapásszerű, szigorú ütései feledtetni látszanak a Heep-ben harminc évet eltöltő Lee Kirslake technikáját. Bernie Shaw énekhangja mit sem kopott az elmúlt idők során. Kitűnően idézi az alapító frontember David Byron orgánumát, miközben saját egyéniségéről sem feledkezik meg. Komoly segítségre számíthat a többiek részéről, a Uriah Heep-re olyannyira jellemző háromfős, tisztán csengő vokállal.

A tisztelt zsűri legnagyobb örömére nem marad ki a The Wizzard, ahol szintén előkerül az akusztikus hathúros. Aztán jön a Sunrise 1972-ből, a Free ’n’ Easy, majd egészen a kezdeti időkből, a jó öreg Gypsy, melyek a bál csúcspontját jelentik.

Az utolsó nekifutás előtt egy séta, közvetlenül az angyalkákkal (Angels Walk With You), majd kötelező lezárásként a Look At Yourself album legerősebb darabja, a July Morning himnusza. Annak idején késhegyre menő viták zajlottak a Deep Purple Child In Time, illetve a nevezett dal elsőbbségét illetően; a lényeg, hogy mindkettő békésen megfért a kosárban, a zeneértők legnagyobb örömére.

Senki, még ők sem gondolták komolyan, hogy a lírai-magasztos tétellel meg lehet úszni a befejezést. Dehogy. A ráadásban megkapjuk a hihetetlen tempójú örök slágert, az Easy Livin’-t, s hogy szép emlékekkel távozzunk, érkezik a feketébe öltözött hölgy (Lady In Black) a nagyérdemű lelkes és hangos közreműködésével.

Jelentem, szép emlékekkel távoztunk. Köszönjük.

-Hegedűs István-

[2010.05.07.]