Két nap a Magyar Woodstock StarGardenben

Június első hétvégéjére egy kicsit kiköltözött Woodstock a Puskás Ferenc stadion szoborkertjébe. Legalábbis így képzeletem el magamban azt a negyven évvel ezelőtti rockfesztivált, amelynek életérzése most megcsapott. Ahelyett viszont itt volt a StarGarden a maga totális valóságában, amelyről némileg rendhagyó beszámolót osztanék meg az Olvasóval.

Kultúrált, rendezett „utcák” kétoldalt ízléses faházikókkal, ahol jófajta hazai, tájjellegű borok (pálinkák) várják a zenében majdan megfáradó publikumot. Mindehhez persze sült kolbász és lángos dukál, amúgy magyar módra. Az utca végén a kis színpad, ahol Takáts Tamás és csapata már ontja magából a bluest. Felkonfjai most is sütnek, a hatás sem marad el. Mindössze a keverő-hangosító szakemberre adna ki elfogatóparancsot az igényesebbje, annyira torz a hangkép. Éjfél körül pár üveg bor, vagy korsó sör után elmenne, de most még korán van… Az örökifjú frontember ennek ellenére rendületlenül teszi a dolgát, Gál Gabi szólóiba színpad, publikum egyaránt beleremeg. Az első tizenöt perc a vadonatúj dalokról szól, majd jönnek a jól bevált „Ufók” és persze a többi nagy „Dirty”-sláger.

Ezek után szerencsét próbálunk a Nagyszínpaddal, ahol már megy a Korál Taurus-blokkja. A hangzás valamivel jobb, de itt sem az igazi. Nem baj, legalább az időjárás kegyes hozzánk. Az elmúlt napok esőzéseiről mindössze egy-egy tócsa árulkodik, a klíma dzsekiben egész jól kibírható. No meg a muzsika is melegít. A színpad előtti tér kétharmada megtelik, a kivetítőn követhetők az események. Ami azonnal feltűnik: az örök négyesfogat egy fővel megszaporodott. Kiss Zoltán, a Zöld, a Bíbor Band, a Korál Forever és ki tudja még hány banda frontembere tűnik fel a többiek között – gitárral a nyakában. Aztán marad is ennyiben, ugyanis hiába várjuk, hogy a kitűnő adottságokkal rendelkező énekes itt is megcsillogtassa tudását. Jön a megszokott búcsúdal, a Hazafelé; ez is Balázs Fecótól, mint az összes többi, de a búcsúzkodó életképekkel telített lírát most az egyszer senki nem veszi komolyan.

Egy tapodtat sem mozdulunk a Nagyszínpadtól, hiszen egy igazi legenda érkezik: a The Animals élén az az öreg harcos áll, aki a hatvanas évek elején sikerre vitte bandát. Azon tűnődöm, hogy a Jóisten ajándéka-e, vagy esetleg a visszafogott, rock and roll-mentes (?) életmód az oka, de Eric Burdon-nek hatvankilenc éves korára is sikerült maradéktalanul megőriznie jellegzetes hangját. Semmi különbséget nem hallok, ugyanúgy szól, mint negyven esztendeje. Szóló korszak nuku, csak az Animals dalok sorjáznak, de azok nagyon. Felcsendül a Don’t Let Me Be Understood, a When I Was Yong, a Lee Hooker átdolgozásos Boom-boom és a végre az elmaradhatatlan Felkelő nap háza. Némi fazonigazítással, a jól ismert riff nélkül, de akusztikus gitárkísérettel és tökéletes énekhanggal. Kell ennél több?

Fokozni kéne a hangulatot, hisz lassan közeledünk a fő attrakció felé. Érkeznek Magyarország rock veteránjai, akik vetekednek a The Animals működési korával: a színpadon az Omega. Hosszú idő után először lépnek közönség elé fesztiválon, (vagyis nem önálló műsorban) és ez így van jól. Nincs ebben semmi degradáló! Magabiztosan tolják repertoárjuk krémjét: 10000 lépés, Őrültek órája, Ezüst eső, Nagy folyó… frissen és fiatalosan szólalnak meg, hiszen elmondhatjuk: a rock and roll ma már kortalan.

Ugyanakkor erős a csábítás a kisszínpad irányába, ahol a Beatrice hinti a punk és a rock igéjét. Mintegy igazolásképpen pont egy gitárszólóra érkezünk, a tettes Magasházi Viktor. Elképesztő. Sír, vonyít a szerencsétlen hangszer az ujjai alatt, miközben felváltva zúz és teppingel. A mai kor gitáros magasiskolája. Aztán átcsapnak egy klasszikus rock and rollba, Chuck Berry Johnny B. Good-jába. Hm. Talán megfertőzte őket Burdon mester? Feró számok közötti összekötő szövege a hely szelleméhez igazítva különösen sziporkázó: minden jel szerint elemében van, pedig nem is ivott – saját bevallása szerint. Mondjuk neki nem is kell az alkoholos befolyásoltság, anélkül is megmondja a frankót. Ahogyan most is. Nagyvárosi farkas – kihagyhatatlan. Pedig tolja az újakat is, végül is abból lesznek a legendák előbb-utóbb. A hangzásra rá sem lehet ismerni, hozzáértő kezekbe került a keverőpult. Megérdemli, hogy leírjam a nevét, Nemes Lászlónak hívják és a szakma királya. Körbenézek: jólöltözött huszonéves, mellette negyvenes rocker, majd kopaszodó ötvenes… láthatatlan szimbiózisban adják át magukat a pillanat örömeinek. Veszik a színpad minden rezdülést, Feró már rég uralja őket, csak épp nem tudnak róla. Nekik nincs más dolguk, mint hagyni magukat. Valaki finoman, de határozottan oldalba bök – jót húzok a felém nyújtott fehérboros flaskából. Később névjegyet is kapok a kínált bor mellé – nem hiszek a szememnek: műszaki –és üzemeltetési igazgató. Még mondja valaki, hogy a rock a „szakadtak” zenéje! Eközben tetőfokára hág a hangulat. Nem csoda, mert egymás után érkeznek a Ricse klasszikusok: Kommunista –blokk, 8 óra munka, Boldog szép napok, Pancsoló kislány. És a végére a készülő lemez címadója: Vidámság és rock and roll. Nem vitatkozom, maradjunk ennyiben. Feró, te tudsz valamit!

Még a Nagy Attrakció előtt egy gyors látogatás a fedett csarnokban. 180 fokos fordulat, egészen más muzsika. A Symában a Tátrai Band exkluzív muzsikáján élvezkedhetik a vájtfülű nagyérdemű, már amennyiben igénye van rá. Örömmel jelentem: van. Mert láss csodát, ez a terem is szép számú látogatót takargat. Éppen a Titkos szerelem megy, sajnos csak három nótára van időnk; de Isten őrizz kihagyni Tibuszékat! Viszont ennyi is elég ahhoz, hogy megállapítsam: hozzák a kívánt formát. Most is.

Fájó szívvel, ugyanakkor felfokozott várakozással irányítjuk lépteinket a nagyszínpad felé: készülődik a Deep Purple. Gyors utána számolás: asszem’ épp tizedszerre vannak itt. Nem baj. Belőlük valahogy sosem elég. Máris megdörren a Highway Star riffje, beleborzongok. Pedig nem is hideg a levegő. Sorban érkeznek az ősleletek felváltva az újabbkori darabokkal. A Strange Kind A Woman és Rapture of the Deep jól megférnek egymás mellett. Még akkor is, ha Ian Gillan-nek nem adatott meg az, ami Eric Burdon-nek, Dan McCafferty-nek, vagy Chris Farlow-nak. De kit érdekel? A hangszíne most is szép, az új nóták pedig testre szabva készültek. A hangszeresek ezúttal is kitesznek magukért. Steve Morse játékos gitárszólóval kápráztat, amit Don Airey, a Hammond-orgona varázsló tud csak felülírni. Csodálatom tárgya most sem okoz csalódást. Semmi allűr, semmi effektezés, semmi felesleges virga; tiszta hangok, harmóniák sorjáznak legnagyobb gyönyörűségünkre. És az egész megfejelve egy kis Monti csárdás betéttel. Csak, hogy érezzük a törődést. Észre sem vesszük, és itt a Smoke On The Water, ami a jóskönyv szerint a koncert végét jelenti. De úgy tűnik, vannak, akik a jóskönyvet is átírták. Ezek szerint a ráadásban Roger Glover is megereszt egy jó basszusszólót, azt gondolván, hogy szólógitáron játszik. Legalább is olyan brilliánsan kezeli azt a hangszert. Mindebből lasasanként kibontakozik a Hush, ami oly népszerűséget szerzett a bíborcsapatnak annak idején, hogy aztán elbúcsúzhassanak a Black Night örökbecsű tételével. Hogy legyen mire hosszú ideig emlékeznünk. Úgy lesz.
Ennyit voltunk képesek aznap befogadni.

A cikk a következő oldalon folytatódik!

[2010.06.10.]