Angyalfütty - Berecz András előadása a pécsi Kodály Központban

2011. január 22-én szombaton (a magyar kultúra napján), a Kodály Központban léptek fel Berecz András és barátai, zenés-táncos, mesemondó műsorral.

Több szempontból is hiánypótló ez a cikk, ugyanis a zene.hu oldalain eddig még nem készült beszámoló sem a pécsi Kodály Központban (az ország egyik legszebbnek és legjobb akusztikájúnak mondott koncert- és konferenciaépületében) tartott zenei eseményről, sem Berecz András fellépéseiről.

A Pécsett 2010. decemberében átadott épület a pécsi kulturális városrész, a Zsolnay Negyed területén található. Érdekes alakjával, csigavonalat formázó alaprajzával fogja meg az odalátogatót, a hangversenyterem akusztikai kialakítását pedig magyar és dán hangmérnökök végezték, Európa egyik legszebb akusztikájú termét hozva létre. A klasszikus zenei koncertek mellett a „könnyebb” jazz és népzenei előadások is teret kapnak itt, így most Berecz András mutatta be „Angyalfütty” című estjét.

Az esemény előtt Páva Zsolt, Pécs polgármestere és Halász János, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium államtitkára tartott megnyitót, ahol bejelentették, hogy a magyar kultúra napja alkalmából Pécset a Kultúra városává nyilvánítja az önkormányzat, valamint hogy a kormány nemzeti fenntartásúvá minősítette a Kodály Központot, így ez lesz az első olyan vidéki, önkormányzati tulajdonú intézmény, amelynek működtetése állami segítséggel történhet.

A bejelentések után átadták a helyüket egy olyan személynek, akiről biztosan el lehet mondani, hogy sokat tett a magyar kultúráért. Berecz András Budapesten született, és így mesél saját magáról: „Az első dalokat édesanyámtól tanultam, aki a híres kunhegyesi táncos, tréfafa és nótafa, Tanka Gábor lányaként sok ilyet tudott. Erdélyben, Moldvában, Felvidéken, Somogyban, Nagykunságban, Nyírségben... dalokat, meséket, tréfákat gyűjtögetek. Életem különféle vargabetűi, hajtűkanyarszerű fordulatai után, melyek során rakodó segédmunkás, erdőművelő, útkarbantartó is voltam, hajszolt embertársaim örömét keresgélő énekes, mesemondó lettem”.

Történetei úgy kacskaringóznak, mint a kalács fonatai, vagy mint a búvó ér, amely néha messzire kanyarog, hogy aztán újra felbukkanjon; elágazik, vagy éppen egy másik patakba folyik. A nagy mesemondóktól megtanulta (vagy csupán megérezte?), hogy nem az számít, hol adja elő a történeteit. Ugyanakkora örömmel, szívvel mesél egy kis klubban, füstös kocsmában, rossz gyerekek között egy iskolában, mint a művészetek bármelyik palotájában – az ország fővárosában, vagy Európa nemrég volt kulturális fővárosában. Mindenütt ugyanaz történik. Bandi kiáll a színpadra, belefog a mondókájába, és elvarázsolja, zsebre vágja hallgatóságát, és úgy viszi magával. Magával ragad minket életszeretete, bölcsessége, iróniája, lendületes tempója vagy éppen hallgatása. Nyelvi leleményeit számtalan utazása és saját fantáziája is folyamatosan gazdagítja; a szöveges részeket pedig énekes betétek teszik még változatosabbá.

Az „Angyalfütty” című előadás abban tér el a fenti módszertől, hogy az éneket és szöveges előadást kiegészíti a hangszeres zene és a tánc. A közreműködőkről a mesemondó úgy nyilatkozott, hogy szakmájuk és korosztályuk legjobbjai. Az „Angyalfütty”-ben fellép többek közt Vizeli Balázs, Európa-szerte ismert gyűjtő és hegedűs, Szabó Dániel, a fiatal generáció legtehetségesebb cimbalmosa, Juhász Zoltán, a „furulya prófétája” és Juhász Katalin, akiről a népdalénekes úgy tartja, nemzedéke legnagyobb táncosa. A több szereplő miatt ez nagyobb színpadot is igényel, viszont így nagyobb számú közönség tud megjelenni, ezzel nyeri el értelmét az, hogy a népzene, amely bizonyos értelemben a popzenével rokon, a „magas” kultúra helyszínén jelenik meg (de ezt egy Kodály Zoltánról elnevezett épület kapcsán talán nem is kell elmagyarázni).

Az élmény így még teljesebbé válik, mert például a táncok, táncos stílusok kialakulásáról szóló mesét (legyen bár igen élénk a fantáziánk) mégis könnyebb úgy elképzelni, hogy közben táncosok mutatják be a szóban forgó témát. Így fonódik egymásba a sok szál, mint szőttesen a színes cérnák, hogy egymást erősítve, kiegészítve, új formákat, mintákat adjanak a közönségnek. Persze nem újak ezek a formák, hiszen a néphagyományban sok száz éven át formálódott, alakult és újult meg, egészen a huszadik századig, de akár napjainkig is. Előbukkan ez a világháborús történetekben, vagy éppen a kollektivizálás idejében keletkezett mesékben, amelyek „hősei” közül sokan még életben vannak.

Azért jó Berecz Andást és barátait nézni, hallgatni, mert feltöltik az embert. Ízelítőt adnak a sokszor feledésbe merült, máig is élő korokból, emberségből, de akár ravaszságból, vidámságból. Visszakapunk egy kicsit abból a világból, amit elhagytunk a kényelmesebb modern lét miatt. Jó volt hallgatni régen is Andrást egy pohár bor mellett dohányozgatva, de jó volt így is, városiasan, szépen felöltözve, megadva a módját.

Berecz András előadása a pécsi Kodály Központban

-Takács Miklós-

[2011.01.25.]