Danger Mouse and the Sparklehorse - Dark night of the Soul
Az ablakpárkányon kuporgva nézem, ahogyan a hó szép lassan ellepi a tájat, de én mégsem tudok együtt örülni a kint játszadozó sokadalommal. Hitevesztetté váltam, nem tudok többé bízni az emberekben, és már abban sincs nyugodalmam, hogy majd fönt, valami hatalmas marionett játékos helyre teszi a dolgokat, mert már nem is létezik, számomra nem.
Ezt hangulatot fogalmazza meg a lemez címe, a lélek legsötétebb éjszakája, melyből lehet, hogy nincs kiút, bár lehet, hogy nem is kell.
Egy bizonyos Danger Mouse nevezetű úr, Cee Loo Greennel karöltve megalkották a Gnars Barkley nevű formációt, és elhozták nekünk az évtized egyik legnagyobb sikerét, a Crazyt, melyet korra, és nemre való tekintet nélkül, mindenki hónapokig dúdolgatott, ám Dangermouse zenei zsenije számomra most ütközött csak ki igazán.
Kollaborációkból összeállított lemezt nagyon nagy kihívás készíteni, mert bármi félremehet. Az egyéni akaratok kelnek harcra, az egységességre való törekvéssel, de Dangermouse, mint producer, olyan játszi könnyedséggel, és eleganciával, válogatta össze, és zabolázta meg a vendégelőadókat, hogy a végén egy egységes, de minden ízében, zenészeivel is azonosítható anyagot helyezett le lénk egy ezüst tálcára. A tettestársak színes kavalkádjának zászlóvivői Iggy Pop,Suzanne Vega, Julian Casablancas, és a Flaming Lips.
A albumnak hányattatott gyermekkora volt, mert bár már 2009-ben kész volt, de mégis csak most, 2010-ben jelent meg bizonyos kiadói szájhúzások okán-ürügyén. A srácok találékonyságát dicsérendő, hogy még e visszás helyzetet is stílusosan oldották meg. Az egész anyagot cakkumpakk feltolták a netre, s mikor elmész a boltba, hogy megvedd a lemezt, az a furcsa helyzet áll elő, hogy kapsz egy üres írtható cd-t, melyre utána otthon, szépen rá kell hogy égesd a varázslatot.
A plusz, ami a bolti lemezzel jár, viszont magában megéri az árát, ugyanis egy másik őrült zseni, egy tulajdonképp nevenincs senki, bizonyos David Lynch (Twin Peaks) fotóalbumát forgathatjuk aláfestendő a zenei élményt. Az ilyen, vásárlói magatartásokra, piackutatásokra, és egyéb hókuszpókuszokra, magasról tevő kezdeményezések, még akkor is szívemhez közelivé tennék a kiötlőit, ha maga a produktum felejthető lenne. De jelen esetben ez nem így van, nagyon nem.
Nem könnyen fogyasztható, habos babos kis szenvedgetésről van szó, kell hozzá egy igencsak kifacsart lelkiállapot, ami ugye Lynch úrnak a filmjeihez sem árt. Nem árt, ha felvértezzük magunkat mindennemű lelki perverzióinkkal, mert akkor adja át teljesen a hangulatot. Mert mondjon bárki bármit, a zenében a hangulat a lényeg, amiért, újra és újra előveszem, és meghallgatom. Lehet bármennyire jó egy riff, dübörgetheti bármennyire a testemet a basszus, ha mindez műanyagos, steril, érzelmektől megfosztott. Nem véletlen, hogy az emberek imádják, ha valaki egy szál gitárral kiül egy köztérre (amit ugyebár tilos, tehát ne tegyétek) és szívből dalol. Lehet, hogy nem jól, de szívből, és az elkeni a technikai tudás hiányosságait, és szerethetővé, esendővé teszi.
Nos, itt nincs mit elkendőzni, minden a helyén van, a dobtól kezdve, az utolsó sistergés is a keltendő érzelmeknek dolgozik alá. Nem szerethető, nem, ahhoz túl borongós, de lehet vele azonosulni, de ne akkor rakd föl, ha buli van, vagy épp kicsattansz a boldogságtól, mert csak azt éred el, hogy a barátaid már nem köszönnek az utcám, és, hogy megdöbbentő vonzalmat érzel a gilette pengék iránt.
A zenei aláfestés puritánsága, és reményvesztettsége igen súlyos alapokon rogyadozott, mely a lemez kiadása után két héttel tragédiába is torkollott. A Sparklehorse nevű zenekar frontembere, mely a zenei betéteket szolgáltatta az énekeseknek, és Dangermouse bűvészkedéseinek alapjait, ugyanis szíven lőtte magát. Talán ennek fényében még drámaibb a hatás, s ha élhetek egy erős képzavarral, a füleink előtt huny ki egy csodálatos zenész fénye.
A lemez egyik legsötétebb tétele mindenképp a The Flaming Lips-el előadott Revenge. A világ minden szenvedése benne van, egy szebb holnap ígéretével. Az egész albumra ez a kettősség jellemző, elképesztő mélységekbe visz le, a lelked legsötétebb bugyraiban tesz veled egy utazást, de mégis pislákol egy halvány reménysugár az út végén, de néha a sötétség erősebb, és jó elsüppedni benne, kebledre ölelni a fájdalmat.
Hírek
