A Csata nyerésre áll - interjú Rhoda Scott-tal és Varnus Xavérral

Semmi szüksége rá, hogy titkolja a korát, és büszkén vállalja is hetvenhárom évét. Fürgén megy a hangszerhez. Mielőtt a manuál elé ülne, lerúgja cipőjét, hogy a pedálokat jól érzékelje. Gyerekkori szokása ez, akkor rögzült a mozdulat, amikor metodikus lelkész édesapja orgonájához osont oda, és tapasztalta ki a hangszer minden csínját-bínját.

Kisiskolásként már a templomi kórust kísérte muzsikájával. Nem csoda, hogy az orgona koronázatlan királynője vált belőle. A Hammond orgonáé, merthogy Rhoda Scottról van szó, aki a napokban országos koncertturnét tart Varnus Xavérral; Orgonák csatája a program címe. Eredetileg egyetlen hangversenyt terveztek, a Dohány utcai Zsinagógába, aztán, amint órákon belül az összes jegy elkelt, újabb előadást hirdettek meg a Papp László Budapest Sportarénába, április 10-re, de a közbülső néhány napon sem tétlenkedik a két művész: vidéki helyszíneken lépnek a közönség elé.

Az 1967 óta Párizsban élő művésznőt lánya is elkísérte Budapestre, mert már ő is úgy kedveli országunkat, mint maga Rhoda Scott:

- Valahogy mindig otthonosan érzem magam Magyarországon – mondja a zenész –, így voltam ezzel akkor is, amikor az 1970-es években először jártam itt, azóta pedig mindig úgy indulok ide, mintha hazajönnék. Ez valamifajta „kémiai” reakció az itteni közönséggel. A meleg fogadtatás bizonyossá teszi számomra, hogy Önöknél ugyanúgy éreznek a zene iránt, mint én magam. Ez Kodály hazája, akinek a művészete iránt már akkor is érdeklődtem, amikor fogalmam sem volt róla, hogy valaha Magyarországra vet a sors. Ide látogatásaim nyomán pedig még jobban megismertem az életművét, no meg Bartókét is, akinek népzene-feldolgozásai nagyon megfogtak. Ő a hagyományos, mindennapi dallamokat emelte be a művészetbe, én ugyancsak más műfajokat, például afroamerikai ritmusokat vagy klasszikus zenei témákat próbálok belevinni a dzsesszbe.

- Amint játszani kezd, nem a koncentráció jelei, hanem valami földöntúli boldogság ül ki az arcára, s vonásai még jobban megfiatalodnak. Különben sem látszik még hatvanévesnek sem… Mi a titka?

Rhoda Scott: - A zene. Számomra a muzsikálás mindenekfölött való öröm. Elfelejteti, nemcsak velem, hanem mindenkivel a köznapi problémákat, segít feltárni a legmélyebben lakozó, sokszor még önmagunk elől is rejtett érzelmeket. Békét lop a lélekbe és szeretetet közvetít. Az orgona csodálatos hangszer, él, legalábbis „lélegzik”. Annyi a különbség, hogy az embernek a tüdőlebenyek, az orgonának meg a szélládák szolgáltatják a megszólaláshoz szükséges levegőt.

- Hogyan született a Varnus Xavérral közös koncert gondolata?

Rhoda Scott: - Tizenöt évvel ezelőtt együtt játszottunk egy tévéműsorban, s már akkor megállapítottuk, hogy ezt folytatni kellene. Tavaly, amikor Thaiföldön újra összetalálkoztunk, úgy véltük, hogy most már igazán ideje lenne valóra váltani a régi fogadalmat.

- Hogyan tudtak a közös koncertre készülni, miközben ki-ki a világ másik végén tartózkodott?

Rhoda Scott: - Itt, Budapesten volt az első együttes próba, de az internet az egyeztetésben nagy segítséget nyújt, annak jóvoltából értekeztünk egymással.

- Mit vár az Orgonák csatájától?

Rhoda Scott: - Azt, hogy élvezzük a muzsikát, mi, fellépők, és a közönség is. Manapság annyi zenét lehet hallgatni a világhálón, amennyit csak akar az ember, emiatt sokan azt hiszik, nincs is szükségük élő muzsikára. De szerintem semmi sem helyettesítheti a koncertet, amikor sokan együtt vagyunk egyszeri és megismételhetetlen élmény részesei. Ez a legjobb mulatság, a tökéletes kikapcsolódás, az igazi élvezet. A miénk szerintem olyan csata lesz, amelyen mindenki nyer.

 Az „élő” hangszerhez kanyarodtunk vissza, amikor immár Varnus Xavérral a beszélgetőtársam:

– Az orgona, csak gyűjtőnév – mondja – A zongorista a világ bármely részén játszik, akár Singapore-ba vagy Tokióban, ugyanolyan hangszert lát maga előtt, sőt, ők legendásan rigolyásak az instrumentumra: ha van egy kis nyikorgása, akkor rögtön fehér zászlót lobogtatnak a közönség felé: a hangolás hibája. Az orgonák szerkezetét azonban népenként másként alakítják ki. Sokszor elég száz kilométert utazni, hogy az ember egészen másmilyen, szintén orgonának nevezett hangszert találjon ott. Amikor elmegyek egy nagyobb koncertturnéra, mint mondjuk a múlt héten, amikor Németországban meg Angliában jártam, minden hangszeren újra kell tanulni orgonálni. Tudom a „szöveget”, de az arányokat, a távolságokat nem ismerem. Olyan a különbség, mintha hol egy kis Polski Fiatot, hol egy negyvenméteres kamiont kellene vezetni. Elméletileg mindkettőnek van gázpedálja meg kormánya, de az arányokból fakadó idők meg távolságok egészen másmilyenek.

– Az ön orgonája azonban ritka kivétel, mert szállítható. Nem mindig viszi magával?

Varnus Xavér: – Ha olyan helyen koncertezem, például a Művészetek Palotájában, ahol a színpadon ott van az orgona, akkor azon játszom. De hogyha a többi muzsikussal együtt lépek fel, mint a mostani turnén, akkor a templomok karzatán lévő orgona sokszor nem használható, mert oda kéne föltelepíteni az összes ütős és fúvós hangszert is, hogy egy kupacban legyünk és halljuk egymás hangzását. Ott ennyi minden egyszerűen nem fér el, vagy ha mégis, akkor a lépcsőn nem tudják fölvinni. Egyszer, amikor a Sony megbízásából a From Bach to Star Wars című CD-n dolgoztunk, ezeket a borzasztó nagy ütőhangszereket is mind fölpréseltük a Debreceni Református Nagytemplom karzatára. Hat órába telt, s az első megszólaláskor kiderült, hogy az orgona negyed hanggal lejjebb van, mint a hangolhatatlan marimbák. Minden addigi fáradság kárba veszett, Budapesten kellett elkészítenünk a felvételt.

– A zsinagóga orgonáját is jól ismeri, hiszen több ízben koncertezett már a Dohány utcában.

Varnus Xavér: – Gyerekkorom óta ismerem az itteni hangszert, bár ez már nem egészen ugyanaz. A rendszerváltás után Magyarországon a zsinagógában készítettek elsőként új, nagyszerű orgonát. Akkoriban borzasztó állapotban voltak a templomi hangszerek. Ez történelmi okokra vezethető vissza, hiszen a pártvezetés a 70-es évek végén úgy döntött, hogy az orgona klerikális hangszer, és gyakorlatilag az egész a háttériparát megszüntették. Itt voltunk a hatalmas orgonákkal Magyarországon, amelyeket száz évvel korábban fölépítettek, s aztán egyszerre csak nem akadt szakember, aki a helyszínen megjavította volna őket. A Dohány utcai Zsinagógában a ’90-es években Lehotka Gábor elképzelése alapján elkészült, csodálatos orgona különlegessége, hogy beleépítettek egy csomó olyan sípot, amelyet még Liszt Ferenc is megszólaltatott.

– A Rhoda Scottal folytatandó párbaj előtti próbán az Ön kérésére némiképp kicsit át kellett alakítani a tényleg ormótlan hangszerekkel előre berendezett színpadot, úgy, hogy a közönség pedálozó lábát is láthassa majd. Miért fontos ez?

Varnus Xavér: – Mert fellázadnak a nézők, ha az orgona egyik legfontosabb hangzását adó pedálozást elrejtem előlük. Úgy tiltakoznak, mintha a tévében csak derékig mutatnák a focistákat, és nem látnák, miként lövik a játékosok a gólokat.

– Jó hangszer az orgona, gyakorlás közben sem gémberedik el a láb…

Varnus Xavér: – Igen – neveti el magát –, négykézláb is lehet rajta játszani.

– Milyen lesz az Orgonák csatája?

Varnus Xavér: - Valójában a világ ellen csatázunk mi ketten, valahogy úgy gondoltam, hogy a zenében szintén eluralkodó igénytelenséggel is felvesszük a harcot, megmutatjuk azt a gazdag hangzásvilágot és nemes, de folyton megújítható hagyományt, amely az orgonamuzsikában fellelhető. A „csata” kifejezés a zenében nem új keletű, az 1800-as évekre vezethető vissza. Én azért támasztottam fel ez alkalomból, mert szerintem az utolsó, az utca embere által is jegyzett orgonista Rhoda Scott. Voltak nagyszerű, kitűnő muzsikusok, Lehotka Gábor, Sebestyén János vagy Gergely Ferenc fantasztikus koncerteket adott, de ezek mégis inkább a vájt fülűeknek szóltak. Rhoda Scott viszont „kitolta” az orgonát a nagyközönség elé a televízió jóvoltából. Ilyesfajta élményem nekem is akad. Amikor Friderikusz először hívott meg a show-jába. minden intellektuális barátom intett, el ne menj oda, mert az magának az ördögnek a hangja. Mérlegeltem: ha megengedik nekem, hogy játsszam a show-ban, a legnagyobb dolgot nyerem meg, hiszen akkor öt és félmilliós volt a nézettsége Friderikusz Sándor műsorának. Ő belement a dologba, valami vicces feltétellel, mert könnyűzenéből kellett komolyzenét csinálnom, a Republic Szállj el kismadár című dalát kellett „visszafordítanom”. Persze megvolt az összes show-elem, tépett farmerban mentem be a stúdióba, és egyáltalán nem úgy néztem ki, ahogy az orgonistákat abban az időben elképzelte a közvélemény.

- És mi lett az eredmény?

Varnus Xavér: - Másnaptól tényleg soha többet nem kellett bemutatkoznom. Persze másmilyen hozadéka volt az is ennek a döntésnek: másnap, amikor szokásom szerint elmentem az Országos Filharmónia péntek esténkénti hagyományos Mátyás templomi orgonakoncertjére, ahol addig gyerekkorom óta mindig fölmentem a karzatra, és nagyszerűen elbeszélgettem a fiatalabb, idősebb pályatársakkal, akik addig barátaim voltak, nos, akkor ők átültek a karzat másik oldalára, nem álltak velem szóba. Nálunk nagyon becsontosodott az akadémiai zenésztársadalom. Szerintem Nigel Kennedy remekül megtalálja a helyét a világban, viszi a zene jó hírét, s közben nagyszerű hegedűs. Magyarországon képesek voltak a kritikusok azzal foglalkozni, hogy ha idejön, miért zöld a haja. Hát nem mindegy, milyen a haja, ha úgy játszik valaki, ahogyan ő? Itthon még továbbra is formai jellegű kérdésekkel vagyunk elfoglalva, hogy visel-e valaki frakkot a Zeneakadémián.

– Tényleg, ön miben fog most párbajozni?

Varnus Xavér: – Laza ruhába fogok öltözni, ez többé-kevésbé mégis inkább dzsesszkoncert, mint komolyzenei, ha most fölötöznék frakkba, zsakettbe, nagyon mulatságos lennék.

– Tartogatnak valami „harctéri” meglepetést a közönségnek?

Varnus Xavér: – Természetesen. Például mindketten improvizálni fogunk az Yves Montand által világszerte népszerűvé tett Hulló falevél (Les feuilles mortes) című dalra. A helyszín minden sarkából szól majd a zene, valóságos akusztikai össztűzbe vesszük a közönséget. Úgy fogják érezni, mintha egy robbanás közepén ülnének.

-izs-

[2011.04.12.]