Hegyalja 2011: A Slayer viharfakasztó koncertje

A pénteki napon rekordlétszámot produkált hazánk első számú rock-metál fesztje.

Fesztiváléhség, ez tükröződik minden fiatal szemében a nyár eleje óta. Három hete járom az országot. Végigzakatoltam a VOLT-ot, a Balaton Soundot, és most a Hegyalját is, és nem vitás, a nyár a fiatalok körében már régen nem a balatoni nyaralásokról, hanem kizárólag a nyári fesztivállátogatásokról szól. Már tél óta mindenki bookingolja a szállásokat, számolja a napokat, mikor, és merre veheti majd az irányt…

Számomra a vasárnap befejeződött 12. Hegyalja jelentette a csúcspontot, mind zeneileg, mind el élményileg. Szerdán már nagy hévvel pakoltunk a barátainkkal, készítettük be a platós ipari sátrat, és tövig nyomtuk a gázpedált, siettünk, nehogy bármiről lemaradjunk. A kemping elfoglalása idején már javában szólt a Beatrice, és egy másik helyszínen vele egy időben az Ossian.

Be kell valljam, noha már nem tartozom a nyeretlen kétévesek közé, de képtelen vagyok azonosulni Nagy Feró és Paksi Endre bandájával, így nem vettem a nyúlcipót, hogy besiessek a fesztiválra. Hogy némi kritikával éljek, a bejutás amúgy sem volt zökkenőmentes, a normál bérlet és- jegyvásárlásnál szinte senki nem állt, de a Press, Artist, Crew konténernél nagy volt a zúgolódás, ami tény ennyi csókos egy nap alatt több, mint érdekes. Na, de mindegy, térjünk vissza a valódi eseményekhez.

A sátorépítés és a bejutás után a bejárathoz legközelebb eső színpadnál a Turbo mulattatott, majd őket követte a FISH!, amely régi motorosnak számít Tokajban, sőt még bennfentesnek is, hiszen tagjai már a kezdetek óta alkalmazottai is a rendezvénynek, olykor szorgos teendőik közepette iramodtak fel a színpadra, és adtak egy ütős bulit. Ez most sem történt másként, a közönség komálta a látottakat, volt itt a már megszokott nyuszi pózba leültetés, cipőtalpat nem kímélő tánc, minden, ami egy jó populáris rock bandához illik. A pesti banda újdonsült nótái ugyan erőtlenek, és felejthetőek, de ez ezen tény ezen a napon kevesek hangulatát befolyásolta negatív irányba.

Ezt követően megcéloztam a második számú színpadot, a Pepsit, ahol ha nem ismerném a számait, becsukott szemmel azt hihetném, hogy az AC/DC látogatott el hozzánk. Az ausztrál Airbourne tűnt fel, és adott egy felejthetetlen estét, az O’Keeffe testvérek nem követnek semmilyen trendet, nem bírálják a rendszert, nem akarnak nevelni, egyszerűen és nyersen akarnak szórakoztatni, amiből most nem akármilyen ízelítőt kaptunk. A stage-en feltűnt 12 Marshall-láda ugyan részben dísznek kellett, de még így is fülsüketítően szólt a tiszta rock and roll. Az élményt még növelte, hogy mellettünk egy fiatal házaspár kb 8 éves, szőke csemetéje átszellemülve csápolt a buli alatt, elképesztő volt…

A 2003-ban alakult bandát követte az egyik személyes kedvencem, a szintén aussie Parkway Drive. A 2002-ben életre kelt formáció a metál core egyik él képviselője, hangzásában eltér a társaktól. A New South Wales-i csapat producere nem más, mint Adam Dutkiewicz, a Killswitch Engage és Tiimes of Grace megálmodója, agya. Ez már magában garancia a sikerhez. A breakdown-t számonként többször beépítő ausztrál srácok szuper bulit nyomtak, végig fülig érő szájjal élvezték a közönség lelkesedését, a legszimpatikusabb dolog az volt, hogy egyik gitárosuk törött lábbal is a színpadon tartózkodott, egy tolókocsiból tolta végig a koncertet, persze néha meggyűlt a baja az elemekkel. Ahogy sajnos társainak is, a hangzás ugyan javult a végére, de az egyórás pusztító zúzás elején halk és élvezhetetlen volt. A hangtechnikus képtelen volt elkapni a fonalat, ezt többen is elpanaszolták nekem, meg is kérdeztem egyik jó barátomat, mi lehet ennek az oka. Ő, egyszerűen annyit mondott, egy profi bandához nem mindig párosul hozzá méltó technikai személyzet.

No sebaj, én az első sorok egyikében küzdöttem a fiatalokkal, és történt bármi is, számomra ez volt a fesztivál egyik legjobb attrakciója.

[2011.07.18.]