Zenészek az állatokért - Segélykoncert a Noé Állatotthonban, avagy egy állati jó buli

A „segélykoncert” szó hallatán minden jóérzésű embernek akaratlanul összeszorul a szíve, hiszen azonnal egy olyan rászorulóra asszociál, akinek sokak segítségére van szüksége a talpra álláshoz, vagy akár az életben maradáshoz. A Noé Állatotthon dolgozói és lakói jelentősen rácáfoltak a negatív nézetekre, amikor legutóbbi rendezvényük alkalmával önfeledt szórakozásba kezdtek; mindezt persze jó cél érdekében.

Nagy állatbarát lévén kissé félve közeledtem a múlt vasárnapi rendezvényre, a XVII. kerületben található Noé Állatotthon Alapítvány telephelyére. Kettős érzelmek kavarogtak bennem: egyrészt az öröm, amiért csekély adományommal (melyet itt belépőnek hívtunk) segíthetek a rászoruló állatokon; másrészt félelem, hogy szívfacsaró lesz a szenvedő állatok látványa. A helyszínre érkezést követő tízedik percben minden negatív érzelem szertefoszlott, a kapun belépve ugyanis egy új világba csöppentem.

Az intézmény falain belül megszűnnek a korlátok. A kis, szűkös ketrecek helyett szabadon futkározó, önálló életet élő állatokat találunk. Kutyák, láma, szarvasok, kakasok, pulykák és libák közös udvarban élik mindennapjaikat, szemmel láthatóan boldogan, elégedetten. A kutyakölykökkel játszadozó róka látványa pedig a legérzéketlenebb embert is meghatottságra bírja.

Az udvaron sétálok, amikor valami furcsa böködést érzek az oldalamban. Bockó az, az egyik szarvas. Elsőre idegen az érzés, nem vagyok hozzászokva, hogy szarvasok igénylik az ember közelségét. Pár másodperc elteltével valami hihetetlen érzés kerít hatalmába. Ezek az állatok az ember szeretetére éhesek. Simogatásra, törődésre vágynak. Nem vadállatok, akiket akaratuk ellenére turisztikai haszon céljából tartanak fogva, hanem barátságos kis lények, akiknek a mi gondoskodásunk a segítség.

A telepen sétálgatva találkozom Falusi Mariann-nal (Pa-Dö-Dő), aki a rendezvény egyik fellépője. Éppen „állatsimogató” sétára indul a telephelyen, szemmel láthatóan otthon érzi magát. 

 – A Noé Állatotthon jótékonysági rendezvényén beszélgetünk. Te nem először vagy itt.
– Falusi Mariann: Nem először vagyok. A dolog eszmeisége mindenkit meg kellene, hogy mozgasson, engem mindig megmozgat. A Noé pedig egy speciális helyszín, hiszen az a simogató, ahol együtt van a csüngőhasú malac, a szarvas, a nyuszi és a többi állat, nagyon egyedülálló, és ezt én nagyon élvezem.

– A jelekből ítélve Te nagyon nagy állatbarát vagy.
– Szerintem természetes, hogy az ember oda bemegy. Aki kijön a Noéba, annak oda be kell mennie, meg kell tapasztalni azt az együttélést és azt a toleranciát, amit itt az állatok tanúsítanak egymás iránt. Ezt nekünk is így kellene csinálni.

– Van saját állatod?
– Itt ül mellettem Péter, a kutya. Rajta kívül van három teknősbékám, van egy sündisznóm, akit megskalpolt egy kutya, illetve volt egy patkányom, de ő most elszökött.

– Ezek szerint ha állatokról van szó, Rád mindig lehet számítani.
– Ez ma már a második „állatos” rendezvényem. Amikor csak tehetem, megyek.

– Mivel foglalkozol mostanában?
– Mostanában önálló esteket csinálok. A Pa-Dö-Dő természetesen töretlenül működik, most csináljuk a 24. nagylemezünket. Mindig vannak újabb és újabb feladatok, amik elém kerülnek, most éppen egy MŰPA koncertről tárgyalunk, illetve Árpa Attilával is csinálunk egy lemezt. Szerencsére fellépés fellépést követ.

Falusi Mariann koncertjét figyelem, miközben váratlanul valami furcsa melegséget érzek a lábamon. Twister az, a boxer. Nagy barna szemeivel pillanatok alatt levesz a lábamról.

Lassacskán megérkezik Tóth Vera, a következő fellépő. Ő szintén nagy állatbarát, és saját bevallása szerint is odáig van a kutyákért. Koncertje közben a Noé Állatotthon egyik kis lakója, Pokolgép sétál a színpadra és egy perc alatt elvarázsolja az énekesnőt. Vera a koncert hátralévő részét Pokolgéppel a kezében folytatja. Az előadás után pár mondatban az állatokról, illetve a zenéről beszélgetünk.

– Boxered van, akit innen, a Noé Állatotthonból vittél haza. Szerelem volt első látásra?
– Tóth Vera: Határozottan. A Noé Állatotthon egy örökbefogadó nap népszerűsítésére kért fel, és a menhelyen a boxermentőknél ültem, amikor egyszer csak valaki landolt a hátamon. Egy vékony, sovány kiskutya volt az, aki akkor került a telepre. Azonnal beleszerettem. Gyorsan megbeszéltem a családdal, hogy hazaviszem. Így került hozzám Mátyás, a boxer. Ő mai napig azt hiszi, hogy kiskutya, és néha úgy ugrál az emberen, mintha 2 kiló lenne. Rajta kívül egyébként még van két jack russel terrierünk, illetve tesómnak egy keverék kutyája.

– Itt a Noéban is voltál már többször.
– Igen, évek óta tartjuk a kapcsolatot, az első segélykoncert óta minden évben itt vagyok. Egyszer-egyszer önkéntes segítőként is kijöttünk, különösen amikor a vörösiszap miatt több kutya is segítségre szorult.

– Teljesen otthon érzed Magad az állatok között?
– Nagyon. Az állat az egyetlen olyan lény, ami tényleg azért szeret, ami Te vagy. Lehet látni, hogy ki a jó ember. Nem megy oda az állat szeretettel olyan emberhez, akivel valami nincs rendben. Hihetetlen érzékük van ehhez, és bennük lehet a legjobban megbízni. A kutyák különösen fogékonyak erre, ráadásul mindegyik külön egyéniség. Nálunk mindhárom kutyának megvan a maga karaktere.

– Tegyünk egy kis szakmai kitérőt. Mivel foglalkozol mostanában?
– Nagyon sok meghívást kapok különböző zenekarokba. Itt az ősz, indul megint a klubszezon, ilyenkor sok felkérés érkezik. Most nem csinálok új lemezt, de olyan terveim vannak a jövőre nézve, amelyekben megvalósíthatom önmagam. Rengeteg ihletet kaptam a nyáron, nagyon sok elképzelés született meg a fejemben. Ezekből még lehet bármi.

Folytatás a következő oldalon!

[2011.09.26.]