Elment egy szerény, csendes dobos

Tóth József (1944. március 1. – 2011. november 12.) A rossz hír szerencsére – vagy nem szerencsére - nem szalad olyan gyorsan, mint a jó. Lassan egy hét is elmúlt, mikor fülembe jutott: a legendás ős-Hungária dobosa, Tóth Józsi (nekem már örökre az marad) egy másik dimenzióban üti a rock and roll ritmusát.

Mostanra a régi jó Hungária teljes ritmusszekciója odafenn kísérletezik a sound-checkkel. Klein Cila a kedves, mosolygós basszushangszeres után, a szerény, csendes szavú Tóth Józsi sietett barátja után, nehogy valaki beüljön előtte a dobfelszerelés mögé. Pedig kár volt ennyire sietni, Józsi, hiszen még alig múltál 67… Ráadásul úgy tizenötöt kapásból le is tagadhattál. És tudjuk, ma már ez érett férfikornak számít. Mert aki rock and rollt játszik, örökifjú marad. Emlékszel, mikor néhány éve még a jó öreg Bill Haley matuzsálemi zenészei a földön hanyatt fekve, lábukkal magasba emelve pörgették a nagybőgőt? Látod, nem kellett volna ennyire sietni…

Emlékszel arra a nótára – kortársad, a Pásztor Laci féle ős-Neoton nyomta – Nekem eddig Bach volt minden? Aztán kiderült, hogy nekik korántsem Bach, Neked viszont a Hungária volt a minden – ám az örökké. Fenyővel, Matlaszkovszkyval, Kleinnel, Csomóssal, Sipossal és Bartával. Azzal a Barta Tomival, akivel oly jó barátságban voltál, akivel californiai házad fürdőmedencéjének szélén sörözgettél, s akitől hallhattad a visszavonhatatlan verdiktet: az Izabella utcai lepusztult bérház helyett jöjjön inkább Los Angeles! Látod, most újra együtt muzsikáltok, csak épp az angyaloknak… Majdnem úgy, ahogy a várva várt első nagylemez címadó dalában. Koncert a Marson. Mert Téged minden odakötött; oda, a Hungáriához, mégpedig ezer szállal. Te voltál az összekötő kapocs, a híd az öt fiatal muzsikus között. „Mert másokkal is toleráns vagyok” – erősítetted meg egy interjúban azt, amit amúgy is tudtunk mindannyian.

Huszonkét év „Amerikázás” után hazahúzott a szíved. A piros-fehér-zöld Hungária. No nem a muzsikálás, hiszen azzal régóta felhagytál. Talán azért is áradt szét benned az öröm, hogy 2005-ben a Margitszigeten még egyszer egy jót bulizhatsz a színpadon az „öreg” hungáriásokkal. A barátaiddal. Talán tudtad, érezted, hogy ez lesz az utolsó.

Fenyő, Csomi, Matlasz és a többiek kimondatlanul is vallják azt, amit abban az interjúban Bartáról mondtál: „Egy igazi jó barátot és zenésztársat vesztettem el”.

Hiányozni fogsz Tóth Józsi!

- Hegedűs István - 

[2011.11.22.]