Május 26-án, a finnországi Tampereben ért véget a Bon Jovi európai turnéjának első szakasza. A fiúk május 14-én Szófiában kezdtek és utána hat koncertet adtak még múlt vasárnappal bezárólag.
Mivel sajnos Budapest ismét kimaradt az útvonalból, mi május 17-én Bécsben néztük meg őket, ami már„kultikus” helynek minősül, ugyanis hazánkkal ellentétben ide gyakran ellátogat a banda, és mindig jó nagy bulit csapnak. Sajnos ahogy azt már korábban is írtuk, Richie Sambora Európára sem csatlakozott zenésztársaihoz személyes okokra hivatkozva, így jelenleg PhilX tölti be a posztját derekasan helytállva.
A koncert egyébként kivételesen nem az Ernst Happel stadinban kapott helyet, hanem a mellette elhelyezkedő Krieau-n, azaz egy lóversenypályán. Úgy látszik, hogy a mindig pontos és minden részletre odafigyelő osztrák szervezőknek ezúttal megint meggyűlt a baja a helyszínnel.
Nyomj egy tetsziket, ha szereted a zenét.
Biztosan mindenki jól emlékszik a 2008-as Bécs tőszomszédságában lévő ebreichsdorfi lófuttatón megrendezett koncertre, amit mind megközelíteni, mind elhagyni embert próbáló feladat volt. Itt szerencsére azért nem ismétlődött meg a 2008-as káosz, a bejutás probléma nélkül ment, habár párszor az volt az érzésem, mintha nem midegyik kapunál álló, vagy egyéb feladattal megbízott biztonsági ember lett volna igazán képben. Rendkívül segítőkészek és kedvesek voltak, de legtöbbször a „sajnos ezt nem tudom, talán kérdezd meg XY-t” válasz hangzott el. Mindenesetre a beengedés mindezzel együtt simán lezajlott, és ekkor még az idő is kedvezett az esti programnak. Az előzenekar a nagy visszatérőként emlegetett Christina Stürmer volt, aki meglepően színvonalas 40 perccel szórakoztatta a türelmetlen közönséget.
Viszont ahogy Ő elhagyta a színpadot, az emberek már igencsak mozgolódni kezdtek és alig várták, hogy a Bon Jovi tagjai megjelenjenek a hihetetlenül látványos Buick-ot formáló színpadon. Nem is kellett sokat várni, 8 óra után pár perccel robbantak be a That's What The Water Made Me című vadiúj számukkal. A dal címéhez híven mi is hamar megtudhattuk, hogy mit tesz velünk a víz, ugyanis színpadralépésükkel egy időben megérkezett az eső is, ami aztán a koncert végéig el sem állt.
Általában sem az előadő, sem a közönség nem örül az ilyen időjárásnak, nem így Jon Bon Jovi. Szinte azonnal közölte, hogy soha nem örült még ennyire esőnek, utalva ezzel pollenallergiájára, ami arra kényszerítette őt pár nappal korábban Szófiában, hogy a koncertet szűk 2 óra után befejezze, mivel teljesen elment a hangja emiatt. Szerencsére ebből Bécsben már semmit sem lehetett érezni, és az eső is gondoskodott róla, hogy még csak véletlen se törhessen rajta ki újra.
A buli folytatódott a legnagyobb slágerekkel, jött a közönségénekeltetős You Give Love A Bad Name, aztán az aerobik órának is beillő Raise Your Hands, de nem maradhatott el a nagy klasszikus Born To Be My Baby, a 2007-es album címadódala a Lost Highway és a legújabb, hazánkban is ismert Because We Can című slágerük.
Jon Bon Jovi Richie Sambora hiányában arra kényszerült az utóbbi időben, hogy teljesen egyedül töltse be a hatalmas színpadot, ez jelentem 110%-ig sikerült neki, mindent beleadott az 51 éves énekes, egy pillanatra sem állt le. A hangzásból természetesen nagyon hiányzott Richie fantasztikus gitárjátéka, a vokálja, illetve a jól megszokott őrültködések közte és Jon között. PhilX viszont tagadhatatlanul nagyon jó gitáros, David Bryan a billentyűk mögött sikeresen átvett bizonyos vokálokat Richietől, Jon pedig mintha megduplázta volna egyébként sem kevés energiáját.
Természetesen nem feledkezhetünk meg a dobok mögött meghúzódó Tico Torresről, és a basszusgitáros Hugh McDonald-ről sem, aki bár hivatalosan nem tartozik a zenekarhoz, de neve a hosszú évek során teljesen összenőtt a bandáéval. Ők így együtt próbálták meg elérni a lehetetlent, azaz azt, hogy az emberek hiányérzet nélkül induljanak hazafelé, ha kialszanak a fények. Azt kell mondanom, hogy ez elég nagy részben sikerült is. Egyértelmű, hogy Richie-t szinte teljesen lehetetlen pótolni, de zenésztársai a végletekig elmentek és kitettek magukért.
A koncert pörgött tovább, megállás nélkül követték egymást a nagyobbnál nagyobb slágerek. Mi sem bizonyítja jobban azt, hogy a frontember valóban csúcsformában volt, mint az állandó kommunikációja, viccelődése a közönséggel. Természetesen hallhattuk a szokásos „olyan érzés ebben az esőben, mintha 55 000 barátommal tusolnék együtt” kinyilatkoztatást; aztán intett az egyébként tető alatt álló Dave-nek, hogy igazán kintebb jöhetne.
Majd leszólt a közönségben a kifutóra kivezető kis híd alatt álló embereknek is, hogy nem kisbabák, kijöhetnének ide az esőbe ők is. Látván, hogy azok nem voltak annyira vevők a felszólítására, megkérdezte tőlük, hogy esetleg ne hozzon-e nekik egy esernyőt is, majd fejcsóválva mondta, hogy most aztán látszik, hogy kik itt az igazi férfiak. Persze nem feledkezett el a lányokról sem, közölte, hogy egyetlen egy ok van amiért most itt van, majd folytatta: „Van itt 45 000 gyönyörű nő és 10 000 férfi, akik abban reménykednek, hogy szerencsések lehetnek egyikőjükkel. Uraim, ők csak engem szeretnek!” Naná, hogy egybehangzó hangos sikítás volt erre a közönség válasza!
Megkaptuk a már jól megszokott „jukebox szekciót” is az I'll Sleep When I'm Dead és a Bad Medicine alatt. Előbbi esetében a Rolling Stones által híressé tett Start Me Up és a Status Quo sláger, a Rockin' All Over The World egy-egy részlete hangzott el, az utóbbiban pedig egy nagy közös együtténekléssel a What'd I Say című Ray Charles dalra bulizhattunk egyet.
Aztán mindannyiunk legnagyobb sajnálatára egyre inkább közeledett a koncert vége. Ráadásként jött még az igazi élőzenét játszó zenekarokról szóló Last Man Standing, aztán a Have A Nice Day, majd a legvégén a már szinte himusszá vált Wanted Dead Or Alive (ahol azért iszonyatosan hiányzott az a jól ismert pillanat, amikor Jon és Richie az utolsó akkord után együtt a magasba emelik gitárjukat) és a 2 és fél óra hosszás őrületet mi más zárhatta volna, mint a Livin'On A Prayer.
A Bon Jovi megint megcsinálta, 30 éve vannak a színpadon és megállás nélkül emberek millióit szórakoztatják teljes profizmussal. Pontosan tudjuk, hogy mit várhatunk tőlük: igazi színvonalas élőzenét, óriási közös bulizást, időről időre egy-egy nagy poént, illetve hatalmas energiákat. És annak ellenére, hogy pontosan tudjuk mire számíthatunk, mégis mindig felülmúlják önmagukat.
Én a részemről azért őszintén remélem, hogy Richie hamarosan újra csalakozik a többiekhez, ha már Európában nem, akkor hátha a júliusban soron következő USA stadion turnén. Sajnos a visszatérésével kapcsolatban még mindig csak leginkább pletykák keringenek és minimális a hivatalos, megbízható kommunikáció. Jó lenne, ha a négy tagot, azaz Jon Bon Jovi-t, Richie Sambora-t, David Bryan-t és Tico Torres-t még nagyon sokat és nagyon sokáig hallhatnánk együtt örömzenélni.
Szerencsénkre az európai turné még közel sem ért véget, a rövid szünet után Koppenhágában állnak újra színpadra június 6-án, és a kontinensen maradnak egészen július 5-ig, amikor Londonban zárják a turné ezen részét.
Hírek
