Mihály Tamás: "1987-ben lezárult valami az Omega életében" 

Mihály Tamással régóta készültünk erre a beszélgetésre. A szokásos kedves mosolyával fogad és rögtön kávéval kínál. Precízen méri az adagokat, az ízlésemhez igazítva mindent. Ahogy elhelyezkedünk a tágas nappaliban, érzem, hogy lesz mondanivalója bőven. Az utolsó tíz évre tekintettem volna vissza, de egy másik vízválasztót választ kezdésnek.

- Úgy érzem még 1987-ben lezárult valami az Omega életében. Ott valami megváltozott, az egész környezet, az egész világ, talán perspektívát sem láttunk. El is fáradtunk egy picit, de addig úgy működött minden, ahogy egy igazi bandában kell. Nem terveztünk ilyen hosszú leállást, így alakult. Ez alatt az idő alatt az egymáshoz való viszonyunk is megváltozott, kitört a kapitalizmus, ami szintén hatással volt mindenkire. 1994-ben gyakorlatilag egy üzleti vállalkozás keretében álltunk össze, majd menet közben derült ki, hogy még mindig nagyon szeretünk zenélni. Be kell vallanunk, hogy a pénz egy komoly motiváció volt hét év után, nem beszélve arról, hogy egy korábban nem látott méretű koncertre készülhettünk.

Itt egy kicsit eltöpreng azon, hogy a hét év szünet valóban mindent kettévágott-e.
- Zeneileg nem érzem úgy, hogy 87 után semmi nem történt. Nagyon szeretem a 90-es években készült anyagokat, számos nagyszerű dal fontos része az Omega életműnek. A Keresztút vége, vagy a Boldog angyalok kifejezetten jól eltalált nóták. Ezzel együtt a 90-es években már más volt az Omega. 1994 lökést adott, éreztük, hogy nincs vége. 1999-ben ugyanezt megismételtük, sokkal jobb technikai és időjárási körülmények között. Az a mindenkori No.1. koncertünk, nagyjából tökéletes volt. Emlékszem, valahogy nem volt kedvünk hazamenni, pirkadatkor még ott feküdtünk a stadion gyepén Benkő Lacival és Molnár Csabával. Szépen elbúcsúztattuk magunkban az egészet, hiszen innen hova tovább? Az Omegára mindig jellemző volt, hogy többet, jobbat, még-még-még, de innen már nem volt hova tovább. Legalábbis ott és akkor úgy gondoltuk. A kelet-európai valóságban elértük azt, ami elérhető volt. Az én lelkemben ezt a bulit semmi nem tudta felülmúlni.

Szentimentalizmus nélkül tart egy kis szünetet, biztosan sokszor átélte 1999 nagyszerűségét és gyönyörűségét. Itt válik egyértelművé, hogy le sem tagadhatná a perfekcionizmust.
- 2001 már inkább a kakaskodásról szólt. Meg akartuk mutatni, hogy jobbak vagyunk mindenkinél. Az Illés management szervezte a hármas koncertet, voltak némi problémák, de azt hiszem kiderült a végére, hogy ki az úr a csárdában. 2004-ben úgy érzem, már nem sikerült meghaladni a korábbi teljesítményt.

Csatlakozz, ha kedveled a retro magyar dalokat. 

Próbálok egy kicsit vitatkozni, mire kiegyezünk abban, hogy a látvány ugyan nem volt jobb, de zeneileg azért nem érheti panasz az egész évet, miközben emlékeztetem a nagyszerű tavaszi koncertekre is.
- Kétségkívül sikeresek voltak az egyébként nagyon jól szervezett vidéki koncertek is 2004-ben, de az az év újra a stadionról szólt. Lehet, hogy egy koncepcionális tévedés volt tavasszal bejárni az országot. A szemléletváltás abban állt, hogy korábban mindenkinek Budapestre kellett jönni az Omegáért, akkor pedig mi mentünk el vidékre. Utólag nem volt meglepő, hogy sokan nem jöttek el újra megnézni minket a stadionba, ezért az egy picit szellős maradt. 2005-ben megszaporodtak a koncertek, új színt hoztak a külföldi fellépések, különösen a határon túliak mentek eseményszámba. Ami a motivációt illeti, én bizony szeretek játszani, az élő zene öröme pedig nem pótolható semmivel.

Megemlítem, hogy azokban az években újra rutinná váltak az Omega koncertek, de mégis érezhető volt egy kis drukk minden fellépés előtt, amit jó volt látni közelről.
- Van egy mondás, miszerint a rémület összerántja az előadást. Ez történik velünk is. Ugyanakkor azt is meg kell említeni, hogy nem egyformán öregszünk. A színpadi teljesítmény addig elfogadható, amíg összemérhető mondjuk a tíz évvel azelőtti önmagunkkal. A Göme-Szekeres duó ugyan feldúsította a hangzást, de egy kicsit megkavarta a színpadképet. Véleményem szerint nem tartoznak szorosan véve az együtteshez, noha nagyon kedves emberek és jó zenészek. Kicsit másként játszani viszont nem érdemes a régi nótákat. Tavaly például a szimfónia-rapszódia részben joggal szólt másként minden egy más hangszereléssel, de a végén ötünk által az szólt pontosan, ami régen és szerintem ezt várta a közönség is. A 2000-es évek közepén volt egy kis zenei összevisszaság, mert mindenki játszott mindent, aszerint, hogy éppen milyen felállásban voltunk a színpadon. Én próbáltam ragaszkodni a precíz régi hangzáshoz, de egy ponton feladtam, aztán szólt, ami szólt. Én nem vitatom ezt a megközelítést, de pl. Roger Waters mellett is hangról hangra megy a Gilmour szóló, pedig nagyon neves gitárosok játszanak mellette. Itt a zenei alázatról beszélünk, ami nem mindig valósult meg nálunk. Ugyanakkor elismerem, hogy a közönség mindent felülír. Ha a közönségnek tetszett, akkor senkit nem érdekel, hogy a Mihály Tomi mit gondolt erről, vagy morog-e az öltözőben.

Csak hálás lehetek Misinek ezért az őszinteségéért. Látom rajta, hogy utólag is egy tipikus Omegás hozzáállással morfondírozik azon, miként lehetett volna még jobb teljesítményt, még többet kihozni a lehetőségekből. A sikert viszont nem akarja megmagyarázni. Koncepcióban állít alternatívát és korrektül pakolgatja a mérleg serpenyőit.
- Soha nem éreztük azt, hogy abba kellene hagyni, mert már nem jó, a közönség elismerése és szeretete mindent visszaigazolt, habár becsúsztak gyengébb koncertek is. Egy időben erőltettem, hogy játszunk a Babylonnál újabb nótákat is, de erre nem volt fogadókészség. A Tangót lement párszor, de az éppen nem reprezentálja a 90-es évek Omegás zenei világát. Emlékszem, volt valami szavazás a fórumon, de kakukktojásba trafáltatok a szöveg alapján választva. Való igaz egy kicsit leragadt a program ezekben az években, egyfajta slágermúzeumot játszottunk folyamatosan.

Még visszatér a Göme-Szekeres dilemmára, az erőteljesebb hangzásból szíve szerint többet lehetett volna kihozni.
- Ott van például az Őrültek órája, a kettős gitár szólóval. Két kört játszik Elefánt és két kört Szekeres. A kettőnek sok köze nincs egymáshoz, két külön világ. Ugyanakkor szerintem nem Elefántnak kellett volna alkalmazkodni stílusban, hanem fordítva, de ez már ízlések és pofonok. Nem az a legjobb gitáros, akinek leggyorsabban jár a keze, mert lehet 3 hangot is játszani, de azt úgy, hogy megőrülsz tőle, sok példát lehet erre mondani. 2007 körül egy kicsit elfogyott a levegő megint.

Ahogy megyünk előre az időben, felrémlik neki a másfél éves szünet, Drezda és Varsó között, a Prima Primissima fellépéssel.
- Nahát ott egy kicsit átverve éreztük magunkat. Az volt a mézesmadzag, Koncz Zsuzsi példájával, hogy előbb játszani kell a gálaesten, aztán következő évben majd megkapjuk. Mi aztán soha nem szoktunk gálaesteken játszani, de legyen. Fura körülmények között idegennek éreztük a környezetet is, majd aztán még jelölést sem kaptunk később. Hát így jártunk.

A díjak fájó pontok, gyorsan felhozom az idei Kossuth díjat, aminek lehet és kell is örülni, de mindnyájan tudjuk, ez egy jelentősen megkésett elismerés.
- Bizony, való igaz, olyanok kaptak jóval előttünk, jóval korábban, akik úgy érzem meg sem közelítették a mi teljesítményünket, az életkorukról nem is beszélve. Ez a politikai elit felületessége is, sokan el sem akarták hinni, hogy nekünk még tényleg nincs, senki nem nézett utána, minket egyszerűen elfelejtettek.

Itt lendületessé válik, amikor politikáról esik szó, élesen írja le a mai átlagpolitikus motivációját, érdekeit, szempontjait. Keserűen beszél azokról a téves sztereotípiákról, miszerint például az Omega hány búcsúkoncertet tartott már. Nehéz vitatkozni a nonszensz felvetésekkel és mindenkinek újra és újra elmagyarázni; nem, az nem úgy volt, nem, azok nem mi vagyunk. Azon egy picit elérzékenyül, hogy azért kevesen vannak azok, ahol apa és fia is Kossuth díjas lenne. Jólesően szippant az e-cigiből, majd büszkén említi, hogy sose voltak politikus barátai, igyekezett mindenkivel három lépés távolságot tartani. Megpróbálom szóba hozni, hogy Omegán belül a politikai nézetek különbözősége mennyire játszott szerepet a belső viszonyok alakulásában, de gyorsan belátom, hogy személyeskedés nélkül ezen nincs mit megbeszélni. Inkább vissza is térünk a határon túli koncertekhez.
- Azt kell mondanom, az első marosvásárhelyi koncerten én a cipőm sarkáig meghatódtam. Az óriási érzés volt, na azt tudnám 1999-hez hasonlítani, nagyon megérintett. A legjobb értelemben vett magyar-magyar esemény volt, fantasztikus euforikus hangulatba került mindenki, olyan összetartozást fejezett ki az egész koncert, ami csak ritka kegyelmi pillanatokban adatik meg. Az is igaz, hogy a családi szálak révén érintett vagyok, de az egy nagyszerű koncert volt. A lengyeleknél rengeteget játszottunk, különösen északon, ott nagyon szerettek és nagyon jól ismertek minket. A cseheknél talán nagyobb volt a nimbuszunk, mint amit az emlékek indokoltak volna, de az első Prága is felejthetetlen marad. Felvidékről Dunaszerdahelyet tudnám kiemelni.

Itt szóba került a későbbi Dunafesten látott ’idősebb vagyok, mint Szlovákia’ póló, majd a rossz értelemben vett nacionalizmus. Őszintén sajnálkozik azon, hogy Európa különböző részein egymással ellentétes folyamatok vannak ezen a téren is. Érdekesnek találja, hogy Trianon megítélése is különbözik Erdélyben és a XXI. századi Magyarországon. Ismét a politikusok felelősségét említi, akiknek egyik legfontosabb szerepük az emberek békítésében lenne, de nem ezt tapasztaljuk.
- Szabadka jó példa arra, hogy félelem előzte meg mindkét koncertünket, aminek semmi alapja nem volt. Egyszer a húsvét közelsége, majd a választások. Ha a politikusok nem gerjesztik az ellentéteket és indulatokat, a szerb, a horvát, a magyar igenis jól megférnek egymással. Az erdélyi románok tapsát, vagy az igazi szlovákok elismerését egy politikus nem is tudja értelmezni.

Régi mániám, hogy nem csak a Kárpát-medencében, hanem azon is túl, az Omega lehetne az egyetlen olyan kapocs, amit mindenhol ismernek, szeretnek és megbecsülnek, de a politikának ezt egyik rendszerben sem sikerült megérteni, netán kihasználni, vagy meglovagolni. Megjegyzi, hogy talán, ha focisták lettünk volna; kicsit sem viccesen.
- Sok probléma származik abból, hogy a történelem tanulás és ismeret egyszerűen kiment a divatból. Ha a régmúlt történelmével nincsenek tisztában az emberek, hát mit lehet tenni, de legalább a XIX-XX. századot jó lenne ismerni pontosan, mielőtt nacionalista, antiszemita, cigánygyűlölő vagy homofób hangot üt meg valaki. Ez nagyon bánt és a folyamatok miatt aggódni is lehet. A konyhapolitizálás nagyon veszélyes, néha ezt olvastam a fórumon is, ahogy távolodtatok az Omegától, úgy vált egyre puskaporosabbá a levegő. Sokszor azok a leghangosabbak, akik mögött a legkevesebb tárgyi tudás van, de ez általános.

Megemlíti Vaclav Havelt, mint a térség egyetlen igazi politikusát, akinek erkölcsi és morális vezérelvei alapvetően határozták meg egy ország közhangulatát és értékeit, majd hozzátesz egy újabb remek példát.
- Ott van a német-francia kiegyezés, ami a mai Európa alapját jelenti, nézd meg mire mentek a háborúkkal és mire mostanában megértéssel, együttműködéssel.

Látszik rajta, hogy az apolitikusság nem jelenti a tágabb értelemben vett közéleti érzékenység hiányát. Próbálok visszakanyarodni az időrendi visszatekintéshez, a tavalyi jubileumi évhez.
- Az az igazság, biztosan kimondatlanul Elefántban és bennem is dolgozott a kisördög, hogy a Szimfónia és a Rapszódia után a harmadik blokkban azért mutassuk meg mi fán terem az igazi rock and roll. Nagy kedvvel és élvezettel játszottunk. Az a program végül jó volt, a siker tapintható, az Aréna zsúfolt teltháza élményt jelentett. Itt meg kell említenem Trunkos András barátunk hitét és elszántságát, ahogy felépítette és alakította az egész évet. Pályafutásunk alatt nem nagyon fordult elő, hogy valaki úgy álljon az Omega mellé, csak az ügyet nézi, jót akar és tesz is érte.

Megbeszéljük még a győri, mint utolsó koncert különös pillanatait, majd megpróbáljuk összefoglalni az egész életművel kapcsolatos érzéseit. Nem tudom kicsikarni belőle azt az egyszerű mondatot, hogy igen, elégedett vagyok.
- Talán sosem lehetünk teljesen elégedettek, jónéhány lehetőség bennünk maradt. Csináltunk néhány hülyeséget és sok okos dolgot. Egy komoly hiányérzetem van: sajnálom azt a hét évet, amikor nem játszottunk. A legjobb korban voltunk, erőnk teljében. Nem beszélve arról, hogy mindenki mást csinált, el is hidegültünk egymástól, megváltoztak a belső viszonyok. Azt követően már semmi nem volt ugyanolyan, mint korábban. Már nem ugyanazt akartuk, nem egyformán és nem egyszerre. Az egy törés volt, akárhonnan nézzük, később már más alapokon rázódtunk össze, lett egy távolság köztünk. A lemezeken is érezhető, már másként készültek.

Visszatért a kiinduló gondolathoz, nyomatékot adva annak, hogy ez sokkal mélyebb nyomot hagyott benne, mint gondolhatnánk. Lassan emésztem az igazságát, majd megpróbálunk előre nézni. Rákérdezek, hogy a Jégmadarat vajon halljuk-e még élőben.
- Nehéz kérdés, de valószínűleg nem. Jól esett eljátszani tavaly az Omega koncertek közben, de úgy érzem én nem vagyok egy frontember, aki elvisz egy msáfél órás előadást a hátán. A Last Minute egy fontos állomás volt; ez egy félig szerzői, félig előadói lemez. Szinte lehetetlen az akkori alkotókat összeterelni egy-egy koncertre.

Csatlakozz, ha kedveled az Omegát. 

Hosszan sorolja a közreműködőket, felüdülés lehetett neki mind a változatos zenei világ, mind pedig az alkotói közeg, amiben az a lemez készült.
- Az 56 csepp vér után írtam még két zenés darabot, egyelőre fiókban vannak, jobb időkre várnak. Egyébként az 56 csepp vért talán bemutatják jövőre színházban is, de nem egyszerű a helyzet, mert a témájánál fogva ez vékony jég, könnyű belemagyarázni bármit. A retro című darabbal pont ez történt, meglátjuk mit hoz a jövő ezzel kapcsolatban. Az erdei karnevál, amelyben állatoknak vannak emberi tulajdonságaik egy nagyon jópofa musical, remek karakterek vannak benne, rengeteget lehet rajta röhögni. Itt aztán persze vannak áthallások szépen. Nem tudom mi lesz a sorsa. Ami az Omegát illeti a jövő évi nagy összegző koncerttel kapcsolatban még egy kicsit szkeptikus vagyok, de reméljük a legjobbakat. Mindig tudtuk, hogy egyszer eljön a nap, amikor vége. Szerencsések vagyunk, hogy idáig ment a szekér, de azt nem szabad megvárni, hogy a korábbi önmagunkkal hasonlítsanak össze, ebben igaza van Meckynek. Nem várjuk meg a bezzeg régen kezdetű mondatokat.

Nem maradhatott el, hogy újra a zenén túli világra pillantsunk, megpendítem a vitorlázást az aktuális Kékszalag kapcsán.
- Már nem vitorlázom, el is adtam a hajót. Van egy kis napérzékenységem, nap nélkül meg nem lehet vitorlázni, illetve minek. Nem indultam Kékszalagon sosem, az egy nagyon fárasztó verseny, a legjobbaknak is 11-12 óra körül van, a túrahajóknál pedig majdnem a duplája. Ma már az unoka van a középpontban. Lassan 66 éves leszek (noha nem érzem magam annyinak), azt hiszem ebben a korban ez természetes. Isteni dolog, nagyon szeretjük.

Jönnek még az újabb történetek, majd az egyik sosem hallott előtt finoman kikapcsoltatja velem a felvételt. Hozzá egy utánozhatatlan Misi mosoly, majd ugyanolyan komolyan folytatja. Napnál világosabb, hogy mindnyájuk életében az Omega a legfelső polcon van. Amire Misi különösen érzékeny, hogy az Omega névre senki ne vessen árnyékot. Nyilván nem összehasonlítható, de talán még az unokánál, édes gyermekénél is fontosabb; az Omega az élete.

- Gazdag László -

[2013.08.13.]