Molnár György Elefánt: "gondoltam arra, hogy nagyjából ennyi volt"

Molnár György Elefánt ritkán ad interjút, azokat általában jól időzíti és akkor van is mondanivalója. Folytatva az Omegás beszélgetéseket, vele is a nyolcvanas évek végéig próbálunk visszatekinteni, a nagy leállásig.

- Az azt megelőző 10-15 év tempója egyszerűen durva volt, sokszor évi 10 hónap távolléttel. Azt éreztük, hogy nem lehet vég nélkül folytatni. Nem határoztunk el semmit előre, de kellett a szünet, egy kis levegő mindenkinek. A nyolcvanas évek végén talán Mecky és Laci távolodott el először napi szinten az Omegától, mindnyájan éltük a saját életünket. Teljesen szubjektív, hogy zeneileg mit gondoltunk az akkori irányzatokról külön-külön, de leginkább nem akartunk azonosulni az akkori zenei trendekkel, nekünk a saját utunkat kellett volna továbbra is járnunk. Ehhez új impulzusokra volt szükség.

Csatlakozz, ha kedveled a retro magyar dalokat. 

Felmerült benned 1989-90 körül, hogy vége az Omegának?

- Igen, gondoltam arra, hogy nagyjából ennyi volt, örülni kell a sok szép elért eredménynek, de nem fogalmazódott meg bennem tisztán és éreztem, hogy ez azért nincs lezárva. Közben az egész világ kezdett a feje tetejére állni. A berlini fal leomlása teljesen elképzelhetetlen volt korábban. Én éppen Hamburgban voltam, el sem akartam hinni, csak a másnapi híreket kezdtem komolyabban venni. Azokban az időkben minden megváltozott körülöttünk, senkinél sem a zene volt a legfontosabb, hiszen mindannyian már mással foglalkoztunk.

Az 1994-es koncert egyszeri alkalomnak tűnt, de mindenki várta a folytatást...

- Igen, ez így történt. Spielberg mit fizetett volna olyan természetes díszletekért, amit tálcán kaptunk a sorstól. Különös este volt. Volt ott elöl egy család, papa, mama és egy nyakban ülő kisgyerek. Mindössze egy picinyke esőkabáttal próbálták védeni magukat az esőtől. Reménytelen volt, már menni készültek, de a kisfiú maradni akart, ezt láttam fentről. Egy ilyen apró szempár hihetetlen erőt és hitet tud adni, szinte belém égett a kisgyermek csillogó tekintete.

Nem tudok visszaemlékezni arra, mikor kezdtél el pengetőt adni kisgyermekeknek a koncert végén.

- Ez mindig is szokásom volt, régebben a színfalak mögött autogramosztás közben, de mostanában koncert alatt, ha meglátom a kis rajongó szemeket, akkor a végén a zsebembe nyúlok a pengetőért.

1999 már egy non plus ultra koncert lett, gondolom így is éltétek meg mindnyájan.

- Igen, könnyed, légies és mégis grandiózus volt, remekül szólt minden, talán azóta sem szóltunk olyan tökéletesen. A legmodernebb technikával játszottunk, a hangrendszerrel angol operátorok jöttek. Bemérték a stadion teljes akusztikáját és ehhez állították be a berendezést. Könnyű dolgunk volt. Tudod hol szóltunk még nagyon jól? Most nemrég Moszkvában, az is egy szuper, vadonatúj cucc volt, öröm volt rajta játszani. Ez egy örök harc, mindig próbáljuk a legjobb feltételeket elérni minden egyes koncerten. Remélem, ebből a közönség nem érzékel semmit.

Beszélgetés közben félórákra kalandozunk el, néha felborul az időrend. Kérlek mesélj valamit Sülyi Péterről, osztálytársad volt és te hoztad az Omegához.

- Péternek hihetetlenül finom affinitása van a dolgokhoz, amikor az Omegához került, még nem a dalszövegeiről ismerték. Megkérdezte egyszer tőlem, fog ez kelleni valakinek? Legutóbb az Arénában emlékeztettem erre, nézzen körül. Mély víz volt neki, abszolút nem érezte az egésznek a súlyát, felelősségét, szinte játéknak fogta fel. Megjegyzem, legtöbbször mi is. Ő koronázta meg a zenénket. Évek múltán jött rá mindenki, hogy ez milyen fontos szerep, lassan fogadták el.

Néhány szövege mostanában mintha új értelmezést kezdene nyerni, de az is lehet, hogy akkor egyszerűen nem értettük, fel se fogtuk igazán.

- Ez nagyon érdekes kérdés, sokszor ezzel én is így vagyok. Ezerszer játszottuk, aztán egyszer csak rácsodálkozom magam is. Az biztos, hogy vannak olyan számok, amelyek akkor is ugyanazt jelentették, ugyanazt a hatást érték el a színpadon és a közönségnél is, mások meg érnek tovább. A jó zene idővel klasszikussá válik, minden időben megtalálja az üzenetét. Akkor jó egy koncert, ha szinte teljes egészében ilyen számokból áll, mert ezt akarják hallani. Lehet ezt sokféleképpen nevezni, de a legjobb számokra kíváncsi mindenki.

Valóban, így voltam ezzel én is nemrégiben egy Deep Purple koncerten, akkor éreztem picit unalmasnak, amikor az új lemezről játszottak két számot.

- Na látod, mert még tíz másikat vártál volna. Ezért nehéz mindenkinek megfelelni, mert a többség azért nincs ott mindenhol, legfeljebb sokévente egyszer találkozik velünk.

Ezzel nehéz vitatkozni, a bőség zavara viszont adott. A 2000-es éveken gyorsan átszaladtunk, viszont bennem maradt a jó zene klasszikussá válik megjegyzése. Akkor mi a helyzet a klasszikus színezetű feldolgozásokkal?

- Ebbe a kérdésbe nagyon nem mennék bele. A lényeg az, hogy bizonyos számokat csak eredetiben szeretek hallgatni. Nem lehet jobban eljátszani őket, mint akkor, ez meggyőződésem. Volt idő, amikor a végletekig kihegyeztünk egy nótát és úgy került lemezre, hogy mindenki maximálisan elégedett lehetett. Azokhoz kár hozzányúlni.

Csatlakozz, ha kedveled az Omegát. 

Itt azonnal előkerülnek a kényes kérdések is, picit ráncolja hozzá a szemöldökét. A tolerancia azonban mindennél erősebb benne. Érződik, hogy semmi olyan nem lehet téma nála, ami árnyékot vethet az Omegára. A közös kincs mindent túlél.

- Kell az illúzió, miért kellene tudnotok a konfliktusokról? Azok nem ide tartoznak. Nézd, itt öt nagyon erős személyiségről van szó, a maga módján mindenki jót akar, többet, jobbat, de tökéletesség ugye nem nagyon van. Megtanultuk elfogadni egymást, de mindnyájan különbözőek vagyunk. Zeneileg erős dolgok születtek, nincs abban semmi különös, ha nem mindenben értünk egyet. Az lenne az igazi illúzió. Nézzük viszont azt az oldalát, amikor a színpadon esetleg valaki bajban van. Ott egyetlen másodperc is nagyon hosszú tud lenni, ilyenkor a többiek zsigerből, azonnal segítenek, ez a fontos. Sajnos bennem is jobban megmarad egyetlen hiba, mint száz remek szóló. Emlékszem, talán Lipcsében történt, nagyon felkészültem mindenre, de a Nyári éjek szólójában jött egy pillanatnyi rövidzárlat és nehéz volt visszakeveredni. Ez ugyan néhány pillanat, de nekem egy örökkévalóságnak tűnik.

Itt már nevet hozzá, közben betoppan a felesége is. Kezd kirajzolódni előttem ugyanaz az érzelmi töltet, ami megjelenik a szerzeményeiben és a gitárjátékában. Önmagát adja, mindig, minden körülmények között. Elefántnál is tetten érhető a közös Omegás vonás, a tökéletességre való törekvés. Később látványterveket mutat a jövő évi életmű koncertről.

- Ez egyfajta összegző koncert lesz, amolyan záróra jelleggel. Fontos, hogy méltó legyen, megfelelő helyen, megfelelő körülmények között.

Nem szívesen beszél részletekről, de a jövőnél maradunk, tervek, zene, család, hogyan tovább.

- Azt hiszem az a legfontosabb számomra, hogy felneveljük a gyerekeinket. A jövő évi nagykoncert után is lesz élet, de még nincsenek konkrét terveim, meglátjuk. Hálás lehetek a sorsnak, nagyon érdekes, izgalmas, szép ívű életet kaptam, fiatalon tart a zene is, a család is.

Jellegzetes mosolyában minden benne van. Többször emlegette a közönség szeretetét, mint örök hajtóerőt. Reméljük, még sokszor lesz részünk abban a csodában, amit szavakkal nem lehet kifejezni, legfeljebb a gitárjátékával. Köszönöm, Elefánt, mindnyájunk nevében és Isten éltessen születésnapod alkalmából! 

- GL -

[2013.09.16.]