Szívbemarkoló felnőtt mese lett A Notre Dame-i toronyőr történetéből

Végre Budapesten is bemutatták az Operettszínház legfrissebb darabját, a Notre Dame-i toronyőrt. Igaz, a musical nyáron, a Szegedi Szabadtéri Játékokon debütált, ahol hat alkalommal is láthatta a nagyérdemű, a kőszínházi premierre azonban csak most, Szeptember 22.-én, pénteken került sor. A darab várhatóan hatalmas siker lesz.

A musical története Victor Hugo 1831-ben írt, A párizsi Notre Dame című regényét veszi alapul, de az eredeti elképzeléshez képest, számos eltérést lehet felfedezni a cselekményben a könyv és a színpadra vitt mű között. Természetesen ez bizonyos mértékig szükségszerű, hiszen egy regényt színpadon megjeleníteni komoly írói, rendezői és dramaturgiai feladat egyaránt. Jómagam legalább ötször olvastam az eredeti művet, de Peter Parnell, a darab szerzője, Kerényi Miklós Gábor, rendező, és Mátrai Diána Eszter, dramaturg olyan bravúros és kreatív megoldásokkal mutatták be Quasimodo színházi történetét, hogy egy percig sem éreztem zavarónak, vagy a történet szempontjából kevésbé oda illőnek egyetlen jelenetet sem. A darabban a könyv nyomasztó, vészjósló hangulata, és a Disney mese varázslatos világa egyszerre jelenik meg, ami egy egészen különös, varázslatos, érzelmektől túlfűtött világba kalauzolja el a nézőt, ahol egy óriási nagyítón át szemlélheti az emberi gyarlóság minden apró részletét.

Kenetes képmutatás és cigánybecsület

Habár maga a cselekmény a XV. században játszódik, mondanivalója még most is ugyanannyira, vagy talán még inkább érvényes és értékes, mint akkor. Abban a korban, amiben most élünk, amikor mindenkit csak a látszat, a külcsín, az idegeneknek szóló megfelelni vágyás érdekel, úgy vesznek el a valódi értékek, hogy közben még csak észre sem vesszük. A látványos tettek maradnak értékesek az emberek, a kívülállók szemében, de az, amit senki sem lát, amit csak azért tesz bárki, mert szeretet van a szívében, azért, hogy másnak jobb, könnyebb legyen, az már nem érdekel szinte senkit. Soha nem volt akkora szükség egy ilyen mély mondanivalóval bíró darabra, mint most. Mindenkinek ott van a bélyeg a homlokán pusztán csak a rangja, munkája, származása, születési hibája, kevésbé esztétikus külseje, vagy akár a szegénysége miatt.

Az embereknek látnia kell a származása, és vonzereje miatt romlottnak, ostobának és boszorkánynak bélyegzett, de valójában tiszta szívű, értelmes cigánylányt, Esmeraldát, aki az élete árán is kiáll a saját igazságáért. Látniuk kell a gyermek lelkű Quasimodot, aki szellemi és fizikai korlátai miatt válik a nép, és Frollo bábjává, olyannyira, hogy kegyetlenül meg is hurcolják, miközben ő az egyetlen, aki a legkilátástalanabb helyzeten is képes felülemelkedni. A púpos és csúf Quasimodo, akiről azt hiszik, őt bármeddig rugdoshatják, kihasználhatják, mert kiszolgáltatott, mert más. Meg kell ismerniük Claude Frollo, Notre Dame esperesének valódi mélységeit. Egy jóképű férfi, egy pap, aki egész életében csak a külső elvárásoknak akart megfelelni, ezért hosszú évtizedeken keresztül, mindent testi és lelki vágyat elnyomott magában, és közben észre sem vette, hogy az egykor tiszta, gyermeki lelke, hogyan torzult el az évek során, és vált ő valódi szörnyeteggé.

Itt senki nem olyan, mint amilyennek elsőre látszik. Akit erkölcsösnek hinnénk, az a leggátlástalanabb, akit rondának az a legszebb, akit keménynek, az a legpuhább, akit feslettnek és romlottnak, érdekembernek az a legerkölcsösebb az összes szereplő közül.

Az esszenciát láttatja, de azt kíméletlenül

A könyv és a darab története sok szálon eltér egymástól, de talán a legfontosabb, hogy míg az eredeti történetben Quasimodót a talált gyermekek padján látja meg későbbi nevelője Claude Frollo pap, aki már árván maradt kisöccsét is neveli, addig a darabban Quasimodo betegségben elhunyt öccsének fiaként jelenik meg. A darab cselekményében Frollo Quasimodo fogyatékosságát, és öccse halálos betegségét az Úr büntetésének tekinti, amiért egy cigánylányt választott társául. Ezért neveli fel a fiút a harangtoronyba rejtve. Fontos különbség az is, hogy míg a regényben a Phoebus kapitány csak egy éjszakára használja ki Esmeralda szerelmét, aki viszont menthetetlenül szerelmes a jóképű kapitányba, addig a darabban (ahogy a mese adaptációban is) Esmeralda puszta jelenlétével, szenvedélyes kisugárzásával, és érzéki táncával egy pillanat alatt három férfi végzetes szerelmét vívja ki, akaratán kívül. Claude Frollo, Quasimodo és Phoebus is első látásra beleszeret a tűzről pattant lányba. A cselekmény mozgató rugója innen már Esmeralda lesz, akinek szerelmét mindhárom férfi szeretné magáénak tudni, amibe végül mindenki belehal.

Egyedülálló színészi játék

Karakterfejlődés szempontjából, számomra éppen Claude Frollo átalakulása volt a legérdekesebb. A fiatal pap, akinek még vannak vágyai, van szeretet a lelkében, de fontosabb számára a kötelességtudat, és a megfelelni vágyás, ezért minden emberi érzést, minden vágyat igyekszik elnyomni magában. A cölibátusban élő, papból később főesperessé váló Frollo, nem tud mit kezdeni a benne ébredő vággyal, ezért igyekszik mindent kiírtani ami számára, és vallása számára is elfogadható keretekből egy kicsit is kilóg.  Rasszistává, és képmutatóvá válik, akinek a szíve tele van gyűlölettel és előítélettel, miközben retteg attól a lángoló szenvedélytől, amit Esmeralda ébresztett benne. Utolsó leheletéig hisz abban, hogy a lány iránt érzett szerelme bűnös, ezért mindent megpróbál, hogy a saját eszközeivel a külvilágnak is bebizonyíthassa, hogy Esmeralda bűvölte el. Egyetlenegy gonoszságáért sem vállalja a felelősséget, miközben egyre kevéssé tud uralkodni férfias indulatain. Frollo karakterét megformáló Szabó P. Szilveszter (a másik szereposztásban Szomor György játssza, a főesperest) zseniálisan alakította ezt a szerepet is, de színészi játékban még nála is nagyobbat alakított Veréb Tamás, Quasimodóként. Látszott, hogy mindent nagyon alaposan kidolgozott. Hiába láttam, ahogy felcsatolták a púpot a hátára az első felvonás elején, egy percig sem jutott eszembe a darab közben, hogy bármi is mesterkélt lenne a mozgásában, a beszédében, vagy éppen a mimikájában. Még arra is ügyelt, hogy Quasimodo süketségét megfelelő módon, hitelesen, és ízlésesen mutassa meg.

 A kőszínházi premier estéjén Esmeraldát, Gubik Petra alakította, akit én eddig még csábító nő szerepében egyszer sem láttam, és első pillanatban nehezen is tudtam elképzelni ebben a szerepben, de nagyon pozitívan csalódtam. Petra mindent át tudott adni, amitől Esmeralda érdekes és különleges. Szép, vonzó, lázadó, ugyanakkor tiszta szívű, és nemes lelkű, hiteles Esmeraldát láttam benne.

Előttünk van egész Párizs

Mindamellett, hogy egészen különleges színészi alakításokat láthattunk a főszerepekben és a mellékszerepekben egyaránt, nem lehet elmenni a darab látványvilága mellett sem. Khell Csörsz, díszletterező egészen fantasztikus, festői díszletet álmodott meg, amiben a Notre Dame-ot valóban monumentálisnak és szemet gyönyörködtetőnek érzékelteti a nézővel. Rengeteg különleges, látványos elem van a darabban, számos jelentben kap fontos szerepet a tűz, ami még feszültebbé, még izgalmasabbá teszi a színészek jelenlétét a színpadon. A látványt persze nem csak a díszlettől kapjuk meg, Duda Éva koreográfiái egyszerűen zseniálisak. Igaz ez Esmeralda (Gubik Petra és Fekete-Kovács Vera) táncára, amikor először megjelenik a színpadon, vagy arra a humoros, de kissé hátborzongató jelentre, amikor Phoebus (Kocsis Dénes és Szerényi László) és Quasimodo (Veréb Tamás és Cseh Dávid Péter) megtalálják a csodák udvarát, majd Clopin Trouillefou, a cigányok királya (Homonnay Zsolt és  Mészáros Árpád Zsolt) ki akarja végezni a két "betolakodót".

Annak ellenére, hogy a darabot az egykori Disney rajzfilm alapján, Alan Menken fantasztikus zenéjével vitték színpadra, a musicalnek egyetlen percig sincs gyermeki hangulata. Ez egy nagyon komoly kérdéseket feszegető felnőtt darab, amiben a gyermeki lélek pusztán Quasimodon keresztül jelenik meg, amikor a templomot díszítő szobrok (Vízköpő Oroszlán – Ottlik Ádám, Imre Roland, Vízköpő Griff – Vágó Zsuzsi, Ábrahám Gabriella, Vízköpő Manó – Szerémy Dániel, Vanya Róbert, Szent Aphrodisius – Csuha Lajos, Aczél Gergő) életre kelnek a magányos száműzetésben élő harangozó számára, de ez is inkább Quasimodo tiszta, még romlatlan lelkét és vágyait,kívánja bemutatni, semmit sem lágyít a történet kegyetlenségén.

Összességében azt gondolom, hogy ez az a darab, amit mindenkinek látnia kellene, hogy megértsék mit jelent valójában az előadás alcíme: "Ima az emberért: az egyenlőkért, a kitaszítottakért és a szerelmesekért."

Suri Andi 

Képekért klikk a következő oldalra.

[2017.10.13.]