A Földre szállt Angyal hazatért
In memoriam Fábián Juli.
2017.12.16-én, szombaton, 20.06 órakor kapom a hírt, hogy Fábián Juli utolsó kilégzésével a tiszta hang elnémult. Fájdalmas ez a némaság; kitéptek egy részt a szívemből. Ez a trip most túl random, csakúgy, mint a gondolatok és a könnyek, amelyekhez viszont rögtön édes emlékek kezdenek társulni.
Bár a hivatalos bemutatkozásunk a Budapest Jazz Clubban történt, 2011-ben, egy későbbi beszélgetésünk során fény derült arra, hogy már jó egy évtizeddel korábban, az egykori Külkereskedelmi Főiskola folyosóján – akkor még név és beszélgetések nélkül – belém vésődött a nagy göndör fürtök képe. Mára ez a kép felbecsülhetetlen értékű gyűjteménnyé duzzadt, amely éppúgy tartalmaz mosolyokat, zenét, mint öleléseket, elmélyült „dumálásokat” (ahogy Juli hívta), s legfőképpen szeretetet. Mert Julie Fabuloust – ahogy sokszor neveztem – csakis szeretni lehetett. Soha senkit nem hallottam negatívan beszélni róla, ami nagyjából ritkább, mint a fehér holló és a fekete bárány előfordulási gyakoriságának közös halmaza.
A veszteség érzése mellett megnyugvással tölt el, hogy neki már nem fáj, s végtelen hála, hogy az egész lényét, a bizalmát élvezhettem, amíg köztünk járt.
Példátlan alázat, komplexitás, ember(ies)ség, professzionalizmus, tisztaság és összetéveszthetetlen egyediség jellemezte.
E sorok írása közben döbbenek rá, hogy a vele készített interjúk, a róla szóló koncertbeszámolók és neki írt posztok után nem egy több évtizedes folytatásért kiáltó magasztalás születik. Helyette némán kiált, ordít az igazságérzetem, noha tudom, hogy minden okkal történik. Amennyiben Juli ittléte nemcsak nekünk szánt ajándék, ránk szórt áldás volt, hanem a lélekfejlődésének egy állomása, akkor mamutlépésekkel haladt előre. Gyönyörű volt, egy kincs, amit úgy őrzök, mint a tőle kapott hegyi kristályt és a dalban tolmácsolt születésnapi köszöntéseit.
Miért mindig a jók mennek el?
Ha Shakespeare ismerte volna, esélyes, hogy a leghíresebb szerelemi drámája helyett szeretetszonettet írt volna Fábián+Júlia címmel…
Mert Juli önzetlenül törődött másokkal, adott, adott és még adott. Egy, az élet és a halál között lebegő barátomnak (s hogy milyen a Sors: pont ő közölte velem Juli távozását) a gyógyulásához éppúgy hozzájárult, mint ahogy az általános lélektisztító programjával, azaz a hangjának és az érzelmeinek a szabadjára engedésével, sokunkban hagyott kitörölhetetlenül csodálatos nyomot.
Fényből jött, fényt árasztott, fénnyé vált.
A Nagyfőnök hazarendelte, hogy újból az angyali kórust erősítse.
Az egyik kedvenc dalom a Palásti Kovács Zoltán Zoohackerrel közös szerzemény, a Shine (http://bit.ly/2BmpVug), amely refrénjének – Babiczky Tibor általi – fordítása tökéletes összefoglalása annak, mekkora szív, géniusz és bölcsesség lakozott ebben a páratlan szépségben:
„Ragyogj, ahogy üvegszilánk a porban felszikrázik,
minden egyenes, tudod, elhajolni vágyik,
halld meg a hívást, nem színlelhetsz mindhalálig,
lépj az útra, melyen az élet szentsége irányít.
Ne torpanj meg minden földi határnál,
ragyogj, ahogy mindig is ragyogni akartál,
teremtő vagy és teremtett, az életed áldás,
tiéd a világ, legyél benne lámpás!”
Ahogy mondani szoktam, semmi mást nem viszünk magunkkal, mint az emberi kapcsolatainkat, s az általuk megtapasztaltakat. Juli ez esetben sem kapott könnyű terhet, mert zsúfolásig megtömtük a csomagját szeretettel.
Földöntúli szeretettel:
Ivan
Aigner Ivan, a Zene.hu-n Fábián Juliról többször is író újságírójának visszaemlékezése.
[2017.12.25.]