Turbó Edda 21. század módra - képek az Aréna koncertről
Talán a furcsa a legjobb szó ha a minden idők egyik leginkább áhított és leginkább megosztó arénás Edda buliját szeretnénk röviden jellemezni. De használhatjuk még a rendhagyó és a nem szokványos, vagy éppen meglepő kifejezéseket is, hogy érzékeltessük a közhangulatot. A megdöbbentő szó viszont talán már sok lenne. Olvass tovább, ha érdekelnek a miértek.
Átlagosnak semmiképpen sem mondható a március 10-i Edda nagykoncert. Talán éppen ezért távoztak néhányan elégedetlenül, és hallottam hazafelé az első éjszakai buszon is tanácstalan embereket, akik úgy érezték, hogy csalódtak. Persze azt egyáltalán nem mondhatja senki, hogy unalmas vagy éppen rossz lett volna a buli. Ilyenről szó sincs. Egyszerűen csak mást kaptunk, mint amire sok tíz év tapasztalatából bármelyik Edda-fan számított.
Mulatóba kicsimmel
Minden szuperül kezdődött. Nem voltak halálra unt slágerek, helyettük viszont a legtutibb Edda dalokkal indult az este, amire az ős-Eddások is elégedetten bólogattak, kezükben a korsó csapolt sörrel: Győzni fogunk, Mindig veletek… Szóval az egész panoráma olyan volt, mint amilyennek lennie kellett, mint amiért jöttünk. Már egészen elkönyveltük, hogy ez lesz életünk legszuperebb Edda koncertje, amikor két szám között megjelent a színpadon Roby Lakatos, világhírű magyar hegedűvirtuóz, akinek persze egy percig sem vitatom a tehetségét, de ez a történet nagyon furcsán hatott egy rock koncert kellős közepén. Tudom, hogy manapság menő dolog a mindenféle fúzió, és egyéb zenei kaland, de innentől kezdve – ráadásul egy gyerekkórus is nemsokára feltűnt a pódiumon – számomra, és ahogy hallottam, a közönség nagy részének is ez volt az érzése: show-szagú valami lett az addig csodásan formálódó Edda koncertből.
A show jött, a hangulat pedig elillant. Mert bár megkérdőjelezhetetlenül csodálatos dolog a hegedűszó, imádom, és a gyerekkórus is szuper, egy Zorán koncerten például, és nagyon jó dolognak tartom, ha a zenészek nyitnak ilyen irányba is, ezzel is színesebbé téve a koncertet. De ez esetben a pauzok inkább csüggesztették a közönséget, mintsem lángra lobbantották volna. Az ok pedig túl egyszerű: nem illik a virtuóz hegedűs tizenöt perces szólója, és semmi hasonló egy Edda koncert tüzébe. Egészen egyszerűen, ha az ember elmegy egy Edda koncertre nem erre számít. Először csak meglepődik, aztán pedig türelmetlenül várja a következő Kölyköd voltamot, vagy Szálljunk felt. Hát itt is ez történt.
Új időknek új dalai
Szépen lassan azért visszatértünk a rendes Edda dalokhoz is a különös instrumentális pihenők után – jöttek az új – amúgy időközben aranylemezzé avanzsált album nótái. A kivetítőn feliratozott szöveg, hogy a nép is énekelhesse a friss szerzeményeket - ám mégsem hozta meg a várt eredményt a buli közben kiosztott aranylemezen kívül az új korong. Egyszerűen nem „eddásak” a dalok. Túl újak, túl tiszták, túl ismeretlenek még. Persze idővel ezekből is alakulnak majd kedvencek, meg felejthetetlen slágerek, ebben biztos vagyok, csak most még túlzottan friss az élmény. Nem csoda hát, hogy a lelkünket adtuk volna egy jól ismert Edda számért, amit teli torokból lehet kántálni, na meg ami visszacsempészi a virtuózzal elillant hangulatot. Hála hát az égnek, hogy a buli utolsó negyede, felhőtlen ugrálással telt, mert végre megérkeztek az áhított dallamok – Csak bírd ki, Szellemvilág, Álmodtam egy világot, és hasonló kaliberű nótákra lehetett szívből könnyezni és megőrülni, és persze a fergeteges finálé nóta, a Kölyköd voltam sem csúszott le a setlistről – ezek a percek pedig talán sikeresen felejtették a show-hangulatot kergető körülbelül egy órás kitérőt – boldogan zárult a közel három órás giga-mega koncert. A show pedig reméljük zárójeles marad. Éljen az igazi Edda!
-mm-
Képekért klikk a következő oldalra.
[2018.03.25.]