Fishing on Orfű 2. nap - képekben és szavakban

Az első nap élményein felbuzdulva a Fishing on Orfű második napján is nekivágtunk az Orfű felé vezető rengetegnek.

Tulajdonképpen már délután, gyerekestül vettük be magunkat a fesztiválozó tömegbe, és kicsit strandolva, kicsit a vízi színpadon szóló muzsikát élvezve elkezdtünk ráhangolódni az estére. Ami ismét igencsak kellemesnek bizonyult.

Kisebb kígyózó kocsisort követve, este nyolc előtt értünk ki – immár gyermektelenül - a Panoráma kempingbe. Az Anna and the Barbies-ra kissé megkésve - de törve nem – érkeztünk, ám ők máris hatalmas hangulatban pörgették a bulit. Bár egy ilyen profi zenekar esetében talán furcsa ilyenről beszélni, mégis megérdemli Anna, a Pásztor, hogy kiemeljem: az elmúlt évek során ha lehet, még nyitottabb lett az előadásmódja, még érettebb, dögösebb és bátrabb a hangja. Ezt azért is érdemes hangsúlyozni, mert korábbi nyilatkozataiban Anna önmagát nem elsősorban énekesként, hanem inkább előadóként aposztrofálta – én azonban azt hiszem, hogy ezen most már alaposan túlnőtt. Irgalmatlan bohócságához, túlcsorduló jószívéhez és dögös megjelenéséhez most már igazi magabiztos éneklés is társul.

Amit sajnálatos tényként kell, hogy kiemeljek a koncert kapcsán, az az, hogy a végén kicsit úgy éreztem magam, mint akit a csúcs előtt hagynak magára. Kurta-furcsán lett vége a bulinak, két ráadás után – előtte egy hosszabb „lassú” blokkal -, miután egy körülbelül háromnegyed órás koncert után már összeálltak a zenekar tagjai meghajolni. Egyszóval maradt hiányérzet a koncertjük után, de szerencsére lehetett tovább haladni a többi remek banda bulijára. (Az is lehet, hogy a délutáni víziszínpad-beli csobbanós-lubickolós-vicceskedős koncert már az AATB Fishinges „csomagjának” részét képezte, vagyis a két koncert tett ki egy egész nagykoncertet. Mivel a vízpart parti is szuper hangulatban telt, ezzel a deal-lel már talán ki tudunk egyezni.)

Tovább vonultunk tehát a Tasmán ördög Nagyszínpadra. Jó volt megtapasztalni, hogy helyszínről-helyszínre haladva folyamatosan szinten voltunk tartva, nem volt szükség újabb és újabb felhergelésre (bár ez egyébként is a fesztiválok sajátossága – jó esetben…). Ilyenformán csöppentünk a koncertjét éppen megkezdő Kistehén bulijába. Őket még nem volt alkalmam élőben látni azelőtt, és nem is ismerem tüzetesebben a munkásságukat – csak Kollár-Klemencz Lászlót a Budapest Bár koncertekről és persze az „Ezt is elviszem magammal”-t, amit imádok -, ezért nem volt különösebb elvárásom a bandával szemben. Az élményindexem ebből kifolyólag kellemesen megugrott, ugyanis ennyire – jó értelemben vett – beteg szövegeket már régen állt módomban élvezni (na jó, talán csak Bëlgáéktól), nyegle, de szórakoztató előadásmódban. Úgyhogy teli pofával vigyorogva hallgattam őket és vettem át a ritmust a Jó színe van -ra (meg aaanyagaaa!), a Feri elvitte a kabátomat-ra, vagy például a Bocsánat című új lemezükről eljátszott Bocsánat-ra.

Ezután tovább krúzoltunk, és a Grand Mexican Warlock mellett csak elbattyogtunk, ám végül lángosra várás közben mégis hosszabban beléjük hallgattunk. Ami azonban sokkal nagyobb szerencsének bizonyult, az az, hogy a Fran Palermo-t még épp elcsíptük a Misina sátorban, és hát ők igazán adták a stenket. Sajnos már csak a koncert végét élvezhettük, de ez éppen elég kóstoló volt belőlük ahhoz, hogy máskor is, többször is meg akarjuk nézni őket. A 9-tagú jungle rock’n’roll banda front embere, Henri Gonzalez szuggesztíven uralta a színpadot és a közönséget is, úgyhogy részünkről kiérdemelte az idei „Stenkes kapitánya” előkelő címet.

Ezután már csak az obligát fishinges Quimby koncert szerepelt az második napos bakancslistánkon (illetve az őket követő Akkezdet Phiai + Amoeba – de őket csak a Zenebuddhizmusig állt módunkban élvezni.). Ők ismét hozták a megszokott quimby-s szintet és energiát – Kiss Tibi mintha semmit se öregedne… – ám idén egy emberrel többen (vendéggitárossal), Líviusz pedig egy foggal kevesebbel volt jelen. Az irdatlan embertömeg előtt adott másfél órás performansz során régi kedves dal-barátaink köszöntek vissza és velük együtt múlathattuk az időt ezen az enyhe-finom nyári estén (a hidegfront ugyanis szerencsére még váratott magára). A koncert során Kiss Tibi és Líviusz mellett ezúttal Dódi (Kárpáti József, trombita) fergeteges rock-előadása vitte el számomra a pálmát („öreg rocker nem vén rocker” jeligére).

Írta: Zsenilia                                      Fotók: Szalai Bence

Képekért klikk.

[2018.06.27.]