Kiegyensúlyozott sokoldalúság - interjú Scholtz Attila énekessel
A frontemberrel a 2019. szeptember 20-i Ellátóházas dupla Cry Free + Heep Freedom koncert előtt beszélgettünk.
A keresztnevedből származó beceneved az „Atka”. Van itt bármi áthallás „a nemzet csótányához”, vagy ez merő véletlen?
Ez nagyon régi, még a Cry Free előtti zenekaromban kaptam ezt a becenevet. Nekem tetszik, meg sokaknak, de nem mindenkinek. Volt, aki megkérdezte, hogy „nem baj, ha nem így szólítalak? Mert ez olyan gáz, ugyanis engem arra a csúnya kis rovarra emlékeztet…” Tehát nincs semmilyen utalás.
A Cry Free mellett sok más projektben is részt veszel. Mutasd be ezeket, légy szíves.
Elsősorban a classic rockos vonal az, ahol szoktam tevékenykedni. Már jó huszonöt éve ez a Deep Purple, Led Zeppelin, Black Sabbath, Uriah Heep irány a fő vonalam, és így kerültem a hamarosan színpadra lépő Heep Freedom zenekarba is. Sokáig volt a Purple Zeppelin Jam nevezetű dupla produkciónk, ahol a Zep Session együttessel a Cry Free közösen muzsikált. Tehát a ’70-es évek világát „lengjük körbe”. A Cry Free-vel volt egy érdekes és izgalmas vonalunk, hogy eredeti Deep Purple-tagokkal léphettünk színpadra, ami különösen melengette a szívünket. A néhai Jon Lorddal játszottunk tizennégy koncertet Európa-szerte, aztán sajnos ő gyógyíthatatlan betegség áldozata lett. Viszont nekem továbbra is van szerencsém egy alapító Deep Purple-taggal, Nick Simperrel együtt muzsikálni. Az ő csapata egy osztrák zenekar, a Nasty Habits együttes (Nick Simper & Nasty Habits). Oda négy éve kerültem be, először helyettesíteni, aztán most már állandó énekesként. És ugyanez történt most nemrégiben a Dinamit zenekarral, ahol ugyanígy négy éve voltam helyettes: amikor Rudán Joe épp nem ért rá, beugrottam, és énekeltem a dalokat. Ezt szintén nagyon szerettem, mert gyerekkori kedvencem a Dinamit, és tulajdonképpen ugyanez a műfaj szintén: a klasszikus rock vagy blues alapú hard rock. Nagy örömmel vállaltam el ezt a feladatot, ahogy azt is, hogy hivatalos énekessé lehettem; most két-három hónapja kértek fel erre. Illetve tagja vagyok egy saját zenés produkciónak is, a neve az, hogy Dog With Two Bones, de ez még csak a kulisszák mögött készülget, szintén ebben a műfajban.
Térjünk vissza a Nasty Habitsre. Mennyire rendszeres elfoglaltság ez számodra?
Rendszeres, de nem turnézzuk szét a világot sajnos… évente három-négy hétvégét jelent ez, általában egy bécsi, és mindig valami egyéb osztrák helyszínnel, de jártunk Lengyelországban és Németországban is már, Magyarországon is kétszer, úgyhogy mozgolódunk Európában. Lesz most is koncert, október 4-én és 5-én, pénteken-szombaton, a bécsi Reigenben és a Bluegarage nevű helyen, Frauental an der Laßnitz városában.
Ugorjunk akkor a Dinamit együttesre. Mondtad, hogy gyerekkori kedvenced volt. Mennyire tudsz most azonosulni a szövegekkel?
Az első album volt meg nekünk otthon, édesapám megvásárolta, én meg rommá hallgattam, nagyon tetszett. Tizenöt-tizenhat éves voltam ekkor, ezek körülbelül harmincéves emlékek, szóval beivódtak mélyen. Nekem tetszik az akkori szövegvilág is, zeneileg meg kimondottan megfogott a banda. Azt gondolom, hogy a Dinamit zenekar meg tudta ezt a hard rockot úgy csípni, hogy közben finomságok is belefértek. Olyan hangszerelési megoldások voltak, amikkel sok korabeli zenekar nem élt. Sokan a rockot nagyon egyszerűen közelítették meg Magyarországon, a srácok pedig hatalmas muzsikusok, és nagyon sok finomságot tettek az anyagba. Az eredeti énekes, Vikidál Gyula pedig a korszak legnagyobb rock éneklését prezentálta ott. Izgalmas feladat.
<
Mindezek mellett legjobban azért a Cry Free-vel forrt össze a neved. Fontosnak tartod a különböző emlékzenekarok működését?
Ami a Cry Free-t illeti, ez egy lassan huszonnégy éves történet, tehát már felnőtt a kisbaba, de tényleg saját gyerekemként tekintek rá (nevet). Rengeteg munka volt ebben. 1996 januárjában alakultunk, kegyetlen sok csatát vívtunk meg, és győztünk is sok esetben. El tudtunk jutni odáig, hogy ebben az emlékzenekaros szcénában szerintem az első négyben biztos, hogy benne van a nevünk; ha valaki a tribute zenekarokra gondol, eszébe szoktunk jutni – főleg az eredeti DP tagokkal való kollaborálás kapcsán vannak olyan eredmények, amelyek világszerte egyedülállóak. Az én szívem csücske a Cry Free, de az egész tribute mozgalomra azt mondom, hogy van létjogosultsága. Sokszor éri kritika ezt a műfajt, hogy ez csak másolás, miért nem alkotunk újat, mire jó ez. Szerencsére, azt gondolom, hogy az évtizedek során elfogadta ezt a nagyérdemű, és egyre kevésbé hallható már ez az aggály. Remélem, hogy a mi zenekarunknak, a zenekaraimnak is volt ebben szerepe. Emellett természetesen én is úgy tartom, hogy újat létrehozni fantasztikus dolog, az igazi művészi kihívás valami újat alkotni, úgyhogy én is írok nótákat, szövegeket, zenét is. De semmi baj nincs azzal, ha valakik igényesen ápolják a Deep Purple vagy mondjuk a Uriah Heep életművét.
Akkor is, amikor még aktív az anyazenekar?
Még akkor is, főleg, hogy hozzánk – például a Deep Purple – nagyjából négy-, ötévente jut el. Rengeteg Deep Purple rajongó van az országban, akik közül most már – büszkén mondhatom – sokan Cry Free rajongók is. Nekik a sokéves szünetekben kellemes egy-egy péntek, szombat estén ezekre a nótákra bulizni egy nagyot.
Ha már szóba jött a saját dalok írása – lehet tudni valamit az említett saját produkcióról?
Lassan épülünk, ugyanis a gitárosunk az Egyesült Államokban él, így ritkán van módunk személyesen együtt próbálni, az anyagokat neten küldözgetjük egymásnak. Ígéretes produkció! Mindannyian nagy Deep Purple-rajongók vagyunk a zenekarban, ezt a világot fogjuk majd képviselni. Tulajdonképpen a Deep Purple családfa – Rainbow, Whitesnake, Jon Lord szóló művei is – inspirálnak minket, úgyhogy ebben a műfajban készülnek a számok. Biztos, hogy rengetegszer fogjuk megkapni, hogy „miért kellett másolni megint, tisztára ugyanolyan, mintha…”. Ezt mi nem bánjuk, a koncepciónk része, hogy olyan dalok szülessenek, amik mintha csak lemaradtak volna valamelyik Purple vagy Rainbow lemezről. Ebbe vagyunk beleszerelmesedve.
Sosem fordult meg az a fejedben, hogy „túlszárnyalni az idolokat”?
Hát, ahhoz azért komolyabb egóval kéne rendelkezni… Én a Deep Purple muzsikáját 17 évesen ismertem meg, lassan harminc éve. Azóta én nem hallottam jobbat ennél. De ki tudja, talán ezzel a zenekarral létre tudunk hozni valami olyat, ami maradandó lesz. Számomra a hetvenes évek volt egy olyan aranykor, ami utolérhetetlen.
December 9-ére készültök valamivel?
Érkezik a Deep Purple! Volt már olyan, hogy ehhez kapcsoltunk bulit, ráhangoló, vagy esetleg afterparty jelleggel. Ezúttal nem kapcsolódunk rá, mint zenekar, csak rajongóként várjuk nagyon. Van szerencsénk most már gyakran a backstage-be is eljutni, hogy személyesen találkozhassunk velük és ismételten megrázhassuk a kezüket, megveregethessük a vállukat, beszélgessünk egy kicsit… ez mindig nagy élmény rajongóként.
Adódik a kérdés, hogy akkor esetleg a februári Uriah Heep koncertre terveztek-e valamit?
A Heepes vonalon is elmondhatjuk büszkén, hogy számos alkalommal volt szerencsénk Ken Hensley-vel, a billentyűs-gitáros-slide-os énekessel együtt muzsikálni, legutóbb tavaly nyáron. Ott is személyes barátságot ápolunk, úgyhogy reméljük, hamarosan újra együtt zenélhetünk Kennel, de a szintén színvonalasan működő Uriah Heep zenekar koncertjeinek is örülünk.
Hol láthatja legközelebb a közönség a Cry Free-t?
November 2-án muzsikálunk majd a Muzikumklubban. Ez egy különleges műsorunk lesz: az 1974-es Burn című album dalait fogjuk egytől egyig megidézni. A vájt fülű rajongók nagyon szeretik ezeket az egészalbumos tribute bulikat. De a műsor második felében ilyenkor mindig a legnagyobb slágerek, az óriási rockhimnuszok szoktak szerepelni. Igyekszünk az igazi hardcore rajongókat is szórakoztatni, illetve azokat is, akik csak szeretnének egy jót bulizni a régi muzsikákra.
Hírek
