János vitéz bemutatóra készül a Budapesti Operettszínház – A darab rendezőjével Bozsik Yvette-tel beszélgettünk

Bozsik Yvette Kossuth-díjas balettművész, koreográfus, rendező, érdemes művész, egyetemi tanár rendezi Kacsóh Pongrác János vitéz című daljátékát a Budapesti Operettszínházban. A bemutató 2019. november 22., 23. és 24-én lesz, szinte napra pontosan 115 évre (1904. november 18.) az ősbemutató után. A daljáték szövegét Petőfi Sándor elbeszélő költeménye alapján Bakonyi Károly írta, Heltai Jenő verseinek felhasználásával.

Yvette, főigazgató úr téged keresett meg, hogy megrendezd a János vitézt. Gondolod volt annak jelentősége, hogy hölgy vagy, édesanya, balett művész, koreográfus? Elmondod, hogyan kért fel a feladatra?

Kiss-B. Atilla tette fel a kérdést, hogy mit szólnék, ha a János vitéz rendezésére engem kérne fel. Mondtam, hogy nagy örömmel fogadnám. Ő több darabomat látta, dolgoztunk is együtt a Johanna a máglyán című előadásban a Nemzeti Színházban, játszott együtt a most 16 éves Milán fiammal. Látta több előadásomat, például az Éden földön-t, ami jelenleg is repertoáron van a Nemzeti Színházban. Tulajdonképpen ez az előadás inspirálta arra, hogy engem kérjen fel.

Mi volt az első gondolatod a felkérés kapcsán?

Én minden egyes munkának örülök, mert azt gondolom, hogy az számomra is egy tanulási folyamat lesz. A sorsra bízom ezeket a dolgokat, hiszem, hogy ez a feladat is tanított valamire. 2000-ben rendeztem már a János vitézt a Katona József Színházban, azóta sok minden történt az életemben, sok feladat és szépség, közben édesanya lettem. Sohasem megyek a munkák után, nem kérek magamnak lehetőséget. Ha sok munkám van azt is tisztelettel csinálom, ha kevesebb, azt is elfogadom. Alázattal vagyok minden egyes feladat iránt, próbálok benne emberként és művészként is mindig helytállni.

Először azt gondoltam, ez nagyon szép, könnyű feladat lehet neked, de amikor belegondoltam, utána olvastam megváltozott a véleményem. Átéltél hasonlót?

Elképesztően csodálatos a mű. Gyönyörű a zene, sokfajta mélysége van. Ez a fajta rétegzett mélység jellemzi Petőfi elbeszélő költeményét is. Annyira összetett érzésekről van szó, hogy talán elsőre nem is tudnak felszínre kerülni. Ezért is jó, ha többször megrendezek egy művet, mert mindig újabb értelmezések tárulnak fel bennem.

A mostani rendezésed honnan fog közelíteni?

A tisztaságból, a csendből fog megszólalni. Sohasem voltam egy extrovertált alkat, még ha művészként, műveimben jelen is van az extrémitás, akkor is mindig egy magamba forduló ember voltam. A saját életemben nem jellemző az a fajta szélsőség, amit esetleg a színpadon megmutatok, hiszen én a világra próbálok reflektálni.
Ebben a műben nem azt a világot kell megmutatni, amiben élünk, hanem az elveszett világunkat, a tisztaságot, csendet, mélységet, vagyis a hagyományt.
Magyarországon is látszik az, hogy a gyökereink elvesztek. Míg Japánban a hagyományos színházműfajt a kabukit be tudták építeni a modern színházba, nálunk a néptánc vagy a népművészet kevésbe épült be a mainstream kultúrába.
Talán még a zene, Bartók és Kodály jóvoltából a kulturális örökségünk része. A legutóbbi bemutatómban, a Galántai táncokban a saját koreográfiámat használtam, de a magyar létezést, a tiszta formát, az ősi folklórt, a butoh tánccal vegyítettem, és egy egészen szakrális műfaj született.
Szerintem a magyar kultúrában is benne van ez a csend, ez a szakralitás, csak nincs kiaknázva. Amennyire csak lehet, a János vitézben én szeretném megmutatni ezt az érzést, ezt a világot, színházi körülmények között.

Tehát a Petőfi mű alapján egy csendes tiszta, idealizált paraszti világot mutatsz?  Szép képeket, szép mozgást láthatunk tőled, nem lesz benne a rád jellemző kritikus szemlélet, modernség, újszerűség?

Az első részben próbálom a maga valójában, festői képekben megmutatni a falusi világ szépségét.  A második részben a francia udvarban azért lesz társadalomkritika, ott jelenik meg a hiúság, az anyagi világ, a csillogás, vagyis mindaz, ami nem kell János vitéznek. A harmadik rész pedig, tiszta tánc. Itt a mozdulatművészet jelenik majd meg. Fantasztikus száz éves tánc hungarikum.  

A főszereplőidnek is lesz tánca vagy a tánckarra bízod ezeket a mozdulatokat?

A kommunikációjuk része lesz a mozgás. Iluska mozdulataiban megjelenik az euritmia (görögül: jó, szép, harmonikus ritmus), a Waldorf-módszer, a holisztikus kommunikáció (holisztika : görög szó, jelentése = egész, ép, teljes, osztatlan), a lélekbeszéd.
A mozdulat meghatározza az előadást, hiszen koreográfus vagyok, de sokszor például azt kérem a színészektől, hogy ne mozduljanak meg. Az is egy mozgás, amikor mozdulatlan vagyok. Ez nagyon nehéz ám a színpadon. A színészek azt érzik, mozdulniuk kell, mert akkor könnyebb felkelteniük az érdeklődést, a figyelmet. Szerintem, amikor meg tudunk állni mozdulatlanul, az nagyon nagy tudást jelent. Amikor mindenki kiabál, és te csendben maradsz, az is egy komoly, pozitív jellemvonás.  Ilyen disszonanciára, ellentét-párokra alapozok.

Amikor fejben készültél a munkára, már láttad magad előtt képekben az előadást, a táncokat, a mozdulatokat?

Én mindig képekben gondolkodom. Már tizenéves, iskolás korom óta. Akkor még Állami Balettintézetnek hívták a Magyar Táncművészeti Egyetemet. Ültem a zenetörténet órán, zenét hallgattunk és én láttam a képeket. Már akkor eldőlt, hogy koreográfus leszek. Ezeket én adománynak érzem. Egy művésznek közvetítőnek kell lennie és hallgatni a megérzéseire. Minél jobban csöndben vagyok, és befelé fordulok, annál több inspiráció jut el hozzám. Tudom, hogy a siker, a talmi dolgok, nem jelentenek semmit. Próbálok figyelni a világban, és úgy létezni, hogy egyre jobb ember és anya legyek. Nagyon szeretem az állatokat, a természetet. Szolnoki lány vagyok, gyermekkoromban sokat voltam Tápiószelén, a nagyszüleimnél, szinte ott nevelkedtem, mert a szüleim sokat dolgoztak. Nekem ezek a falusi, családi emlékek több darabomban is visszatérnek. Lajkó Félix zenéjére csináltam például a Lakodalom című darabomat, nagypapám emlékére, aki sokat hegedült lakodalmakban, ő ihletett meg.

Ennek megfelelően a díszlettervezőt és a jelmeztervezőt mennyiben instruáltad?

Ez a munka mindig közös, és a legnagyobb egymás iránti tiszteletben dolgozunk együtt. Cziegler Balázs és Berzsenyi Krisztina már régóta alkotótársaim. Elmondtam nekik, hogy milyen irányba szeretném vinni a darabot, felvázoltam az elképzeléseimet, képeimet a számukra, ők pedig hozták hozzá a csodaszép terveket. Amikor Balázs vagy Kriszta bejönnek a próbára, mindig tudnak nekem olyan dolgot mondani, amivel megtámogatnak, esetleg praktikus tanácsaik vannak.

A darab szövege rengeteg újragondoláson esett át az elmúlt évszázad alatt, volt, hogy agyon politizálták, majd újra finomították. Ti is dolgoztatok a szöveggel?

Az eredeti szöveggel dolgozunk. Pfeiffer Gyula karnagyúr sokszor vezényelte már a művet az Operában, azt a verziót használjuk. Nem is akartam belenyúlni ebbe a csodaszép szövegbe, nem éreztem, hogy modernizálni kellene, vagy a történetet mai szövegre kellene átírni.

Yvette, a táncokat le lehet írni valahogyan szavakkal?

Ha általános értelemben kérdezed, azt tudom mondani, hogy van táncírás, de nem használjuk a koreografálás során.

Arra gondolok, amikor a kész műben látjuk a mozdulatot, az mindig nagyon összetett, megmozdul a láb, a test, és közben végig szalad egy hullám a karokon. Hogyan néz ez ki a próbafolyamatban?

A mozdulat is olyan, mint amikor egy színész megszólal és elmond egy mondatot. A táncos mozdulat sem egyforma, hanem mindig a lélekből, levegőből indul el. Levegős technikával születik meg.  Ha csak megmozdítod a karod, annak semmi értelme nincsen, a táncnak lélekből kell szólnia, én mindig erre törekszem, én is így táncoltam, ezt is tanítom, a táncosaim ezt tudják.  Az Operettszínházban, ebben a darabban nagyon jól tudtam együtt dolgozni a táncosokkal. Érzik azt, hogy én mire vágyom. Minden egyes mozdulat jelent valamit.
Tündérországban használjuk Iluskánál az euritmiát, ami tulajdonképpen egy lélekbeszéd, ahol a szavaknak megvan a mozdulatbeli jelentése.  Nagyon más lesz a három felvonás koreográfiája.
Az első felvonásra jellemző lesz az én stílusommal kevert ősibb mozgásforma, ami nem tehető be korba vagy stílusba, persze vannak benne körök, és olyan formációk, amelyek a hagyományos néptáncra hasonlíthatnak, de nem azok.
A második felvonásban megjelenik a Napkirály és az ékszerdoboz balerina karaktere, ezért a klasszikus balett itt meghatározóbb. 
A harmadik részben pedig a mozdulatművészet az uralkodó.

Mit mondtál a főszereplőidnek, milyen legyen Jancsi és Iluska?

A Jánosoknak azt mondtam, hogy ők együtt kell, hogy éljenek a természettel.  A pásztorok olyan tudásnak a hordozói, hogy ők nem lehetnek gyorsak és pörgősek, nem játszhatnak viccesen, ezt kértem tőlük. Nekik olyannak kell lenniük, mint amikor kimész Erdélybe, a Havasokba, és látod azt a bölcsességet, amit a pásztor a természetről magában hordoz. Ezek az emberek mindent tudnak. Ilyen fajta tudást kell hordozniuk. János vitéz is hibát követ el az első részben, de a második felvonásban, amikor nem fogadja el a francia királylány kezét, és a királytól a pénzt, ezt jóvá tudja tenni.  János nagyon komoly jellemfejlődésen megy keresztül.
Iluska végig a legpozitívabb karakter. Ő tiszta. Ha én ezt a jelzőt használom valamire, akkor az nálam egy szakralitást jelent. Felminősítem. A végén ő tulajdonképpen istennőként fog megjelenni.

Még van néhány nap a bemutatóig, azt látod most a színpadon, amit elképzeltél?

A darabbal készen vagyunk, de most jön a finomhangolás. Azt várom, hogy engem is meglep majd a látvány, és felülmúlja az elképzeléseimet. Szeretném, ha nagyon szép előadás lenne, de nem harsány, hanem szívhez szóló, mint Kacsóh Pongrác zenéje.

Az interjút készítette Jagri Ágnes
Fotó: Horváth Judit

[2019.11.24.]