Bordás Barbara: "Az önkritika az inspiráció”

Egy hirtelen mozdulattal kitöröltem a gondosan megírt bevezetőmet. Adatok és címek korrekt felsorolása volt. Mégis úgy éreztem, nem ezzel tudom kifejezni Bordás Barbara lényegét. Szeretném, ha egy érzelmes írásból ismernéhetnék meg a csillogó primadonnát, a sokoldalú művészt, az elegáns, modern, tudatos nőt, a csupa szív, büszke édesanyát és feleséget.

Barbara, 2010-ben voltál az évad felfedezettje, 2013-ban megkaptad már az Évad Operettszínésze díjat. Ugyanúgy örülsz most is az elismerésnek?

Egy díjat megkapni mindig nagyon jó érzés. Visszaigazolást ad arról, hogy az ember jó úton jár, örömet okoz azzal, amit csinál. A hivatásommal az is a célom, hogy az embereknek érzéseket, élményt, művészetet, kikapcsolódást, örömöt, menedéket adhassak. Én a színházat egyfajta menedéknek gondolom.  Itt az ember újra és újra átéli a varázslatot, miszerint van megoldás, feloldozás, béke, akár a legnehezebb helyzetekben is.
A magánéletemben is szeretek adni, szívesen áldozom fel az alvás időmet, az energiámat, ha valakinek, aki számomra fontos, szüksége van rám.

Úgy gondolom, a primadonnák nem születnek, hanem azzá válnak.

Kétségtelenül egy tanulási folyamat eredménye. Engem nagyon vonzott a színház. Még középiskolásként, a Sziget Színházban eltöltött évek alatt, sok szerepben kipróbálhattam magam. Az ebben való elmélyedés presszionált az ének tanulás felé. Konzis időszakomban a tanulással párhuzamosan már meghallgatásokra jártam.
Sok előadásban játszottam ebben a kis színházban, de az énekmestereim arra ösztönöztek, hogy a Zeneakadémiára felvételizzem, ott tanuljak tovább. Nagyon vonzott az operettek világa, de a komolyzenét is nagyon szerettem, még nem tudtam, hogy végül melyik műfaj mellett kötök ki.
A Zeneakadémiai felvételim előtt nem sokkal vettek fel az Operettszínházba, lehetőséget kaptam tanulni. Így a Zeneakadémiára már azzal a tudattal mentem el felvételizni, hogy bármi is lesz, valami már a másik oldalon elindult. Szóval elmentem a felvételire, mert tudtam, meg kell próbálni, és mert tudtam, mások is ezt várják tőlem, de lélekben én már másfelé indultam. Az én utam ez volt, akkoriban nem is tartottam elég jónak magam egy operához.
Ma is kritikusan nézem magam, gyakran vagyok elégedetlen.

Az Operettszínházban a mély vízzel kezdted. Csárdáskirálynő (2011), Marica grófnő (2012). Számítottak rád musicalekben. Most a Maya és a Víg özvegy operettek címszerepének megformálásáért jutalmaztak. Ezek a legnehezebb szerepek?

Zeneileg körülbelül azonos nehézségű a Csárdáskirálynő, Marica grófnő és a Víg özvegy. Mindegyik szerepnek megvan a maga szépsége és persze nehézsége. A Víg özvegyben már valóban operai szintű az énekelni való. A Maya könnyedebb zenei világú előadás, de színészi megformálásban kihívást jelent. Ehhez pedig még hozzá jön, hogy rengeteg táncos betéttel bír, sok a különböző koreográfia.

Tánc van bőven A chicagói hercegnőben is, az Ének az esőben, című musicalben pedig még több, hiszen végig szteppelsz.

Igen, sztepp tekintetében napi két-három óra felkészülésünk volt, másfél-két hónapon át, mire azt éreztem, hogy sikerül elsajátítani.
Amikor elkezdtem próbálni, szinte biztos voltam benne, hogy ez nekem nem fog menni. Cinikus humorral álltam hozzá. Hajdú Anita volt a sztepp betétek koreográfusa, ő volt az, aki végig tartotta bennem a lelket. Kérte, higgyem el, hogy megtudom csinálni. Olyan szeretettel, erővel és alázattal állt a műfajhoz, ami engem is feltöltött. Elhitette velem, hogy képes vagyok rá.
Ennek a táncnak az a természete, hogy amikor megtanulja az ember, már nagyon élvezetes. Később pedig nagy önbizalmat ad, hogy amiről azt gondoltam, hogy képtelenség megtanulni, az sikerült, és én már valami bravúros dologra vagyok képes általa.

Musicalek közül, nem az Ének az esőben  volt az egyetlen, amiben játszol az Operettszínházban.

Pont most számoltam össze, három nagyon különböző bemutatóm volt már a műfajban tíz év alatt a Budapesti Operettszínházban. A Miss Saigon tipikus Broadway musical. Az Ének az esőben és a Carousel zenei anyaga azonban lágyabb, dallamosabb. Mivel magasabb lágéban íródott, klasszikus éneklést kíván, talán ezért is megfelelő az én hangom hozzá. Nem minden musical állna jól nekem, furán festenék mondjuk Az oroszlánkirályban, az igazi "fekete torkot", más típusú éneklést kíván. Azokat a műveket csak távolról csodálom, ezeket a kis kirándulásokat, amik pedig nekem valók, nagyon élvezem.

A Carouselben Carrie-nek hálás szerepe van, van játszani valója.

Van, az egy nagyon nehéz karakter. Kis kedvesnek, cserfesnek tűnik.
Pedig nem könnyű szerep, mert nem az ő lélek története van végigvezetve a darabon. Nekem kiragadott kis történeteim vannak a jelenetekben. Ez azt jelenti, hogy Carrie jellembeli építkezése, hogy honnan hová jut el, az sok esetben a színpadon kívül történik meg. Nagyon nehéz volt kikísérleteznem, gyakorlatilag a takarásban kell ezt végigvinnem.
Megjelenik, mint aki csak most érkezett a fővárosba. Három hónap múlva, már magabiztos menyasszony, anyáskodó barátnő. A következő pillanatban tizenhat év telt el, egy elkényeztetett, újgazdag, 9 gyermekes úriasszony lett belőle. Végül újra a három hónapos ittlétben, de már a tragédiában vagyunk vele. Nehéz, de élvezetes munka volt.

Barbara, izgalmas időszakban vagytok, hamarosan János vitéz bemutatót ünnepelhet az Operettszínház. Játszottad már Iluskát, olyan sok minden változhatott benned azóta, hogyan hat ez a jelenlegi szerepformálásra?

18 éves voltam, amikor először énekeltem ezt a szerepet, azóta valóban sok mindenen túl vagyok már.
Bozsik Yvette rendezésében Iluska a Tisztaságot képviseli, gyönyörű képek, ösztönös színpadi szituációk születnek abban a komplex képi világban, amit koreográfusként, rendezőként megálmodott. Jó belesimulni ebbe a létezésbe. A prózákban nagyon tiszta, jó értelemben vett, egyszerű emberi érzések jellemzik a paraszti világban élő kedves teremtést. A 3. felvonásban azonban már egyfajta angyalként van jelen. Ez egy nagyon erős belső jelenlétet követel, mindenféle külső manírok nélkül, tulajdonképpen maga a Földi Jó megtestesítői vagyunk. Nem könnyű, de gyönyörű színészi feladat, nem is beszélve a csodaszép énekelni valóról.
Mindenestre annyiban már biztosan más lesz ez az Iluskám, mint a 15 évvel ezelőtti, hogy mostanra már van otthon egy édes kis angyalkám, akiből inspirálódhatok. 

Beszéljünk most az operáról. Dinyés Dániellel részese vagy az Operabeavatónak.

Jaj, nagyon szeretem! Vadász Dániel Co-opera társulatával került bemutatásra a Figaró házassága, abban kezdtem el próbálni Susanne szerepét. Az ország szinte minden pontján jártunk a darabbal, nyáron is voltak belőle előadásaink, és ebben az időszakban kért fel engem Dinyés Dani, hogy legyek részese az Operabeavatónak.
Ez egy nagyon vicces, pezsgő, élő történet, Dani zeneileg elemzi az operát, mi pedig szemelvényeket játszunk, énekelünk belőle. Még nekem is, aki a darabban benne élek, tud újat mondani. Dani zenei elemzései, vagy Göttinger Pali rendező lélekábrázolása, gondolatai a mai világról, a színészetről annyira magával ragadó, hogy képes vagyok megfeledkezni arról, hogy én tulajdonképpen dolgozom éppen a színpadon. Élvezem azt az improvizációt, ami akkor és ott hoz létre egy figurát. A komfort zónámból való teljes kilépést jelenti. Nagyon tudatos ember vagyok, mindent pontosan megtervezek, de ilyenkor minden terv egy másodperc alatt borul fel.

Gondolom ez a tudatos tervezési képesség kellett ahhoz is, hogy a Szegedi Nemzeti Színházban elvállalj egy opera szerepet.

Volt egy meghallgatás a Szegedi Nemzeti Színházban, ahova engem is elhívtak, mert a darab rendezője bennem is gondolkodott Puccini: A köpeny című operájának Giorgetta szerepe kapcsán.
A meghallgatást követően telefonon kaptam a hírt, miszerint a színház vezetése úgy döntött, hogy én játszhatom el a szerepet. Nagy örömmel vállaltam. Nehéz munka volt, de gyönyörű előadás született, egy mélylélektani csodálatos utazás volt.
Az operák természetének megfelelően. Sajnos egyelőre, csak négy előadást játszottunk belőle.

Az operák nem olyan szériákat élnek meg, mint az operettek.

A férjem esetében pontosan látom, megtanul egy „ezer” oldalas francia nyelvű operát, és lesz belőle három előadása. (Barbara férje Boncsér Gergely, Simándy József-díjas opera- és operetténekes színész).
Azt mondják a nagy művészek, hogy az operaénekesi pályát nemcsak lélekben, hangban, hanem az idegpályákon is nehéz viselni. Elengedhetetlen a testtudat, az önkontroll, ezek nélkül nincs színpadi létezés. Ez nagyon nehéz, ha valamiből ilyen keveset játszik az ember.

A család mellett hogyan oldottad meg a szegedi ingázást? Nagyon kicsi még a kislányod.

A férjem időbeosztása más, mint az enyém, és hál’ Istennek a szegedi próbaidőszakban ő pont szabadabb volt. Sikerült úgy beosztani a próbákat, hogy heti egy éjszakát, két napot voltam Szegeden. Az utolsó hét volt necces, de akkor számíthattunk az édesanyámékra és Gergely édesanyjára is.

Már berendezkedtetek az új házban?

Abszolút, már otthonná vált számunkra. Gyakran előfordul, hogy naponta négyszer kell megtenni az utat az otthon és a munkahely között. Fontos volt számomra, hogy ha gyermekem lesz, akkor a kapcsolatunk ne szenvedjen csorbát attól, hogy nekem mi a hivatásom. Amennyi időt csak lehet, azt mind próbálom vele tölteni, és ha én mégis elfoglalt vagyok, akkor is úgy szervezem, hogy családi körben legyen. Inkább alszom kevesebbet, inkább nem megyek el valahová, de ő a legfontosabb.

Használod a közösségi médiát, finom keretek között beengeded a nyilvánosságot az életedbe. Sportolni jársz, sütsz, főzöl, tököt szüreteltél.

Gergely zárkózottabb, én engedek egy kis betekintést, ne csak a primadonna kép legyen rólam. Büszke édesanya vagyok, a főzés az otthon melegéhez tartozik, de hétvégenként a nagyszülők is besegítenek.
Heti két alkalommal, szoros időbeosztással tudtam megszervezni magamnak a sportot, ezeken a napokon a kocsiban énekelek be.
A kertészkedés pedig teljes ellentéte a színház pillanatnyi művészetének. Jó látni, ahogyan fejlődik egy zöldség vagy gyümölcs. Végig kísérjük az életét és egyszer csak készen van.
Míg egy produkció soha nincs készen, és egy pillanat alatt eltűnik az aznap.
A megtermett finomságokat meglehet szagolni, ízlelni. A színház annyira szubjektív, mindenki máshogyan ítél meg egy darabot, jelenetet, de egy tök megérik, olyan amilyen, elkészítjük és megesszük az utolsó falatig. 

Azt mondtad a beszélgetés elején, hogy gyakran vagy kritikus, elégedetlen magaddal. Nem is értem?

Számomra ez az önkritika az inspiráció arra, hogy mindig jobb és jobb legyek a színpadon. Azt kívánom saját magam számára, hogy soha ne legyek egészen elégedett, mert így élni fog bennem a tanulási vágy, ami előre visz.

Az interjút készítette Jagri Ágnes
Szeretettel gratulálunk Bordás Barbarának az Évad Operettszínésze-díjhoz!

[2019.11.09.]