Deep Purple Budapesten - Világklasszis örömzene, meglepetések nélkül

Ezzel együtt örvendetes, hogy nemcsak a dicsőséges aranykor idéztetik meg a koncerteken, hanem élőben is bizonyítja a csapat, hogy 2020-hoz közeledve is számolni kell vele, mint a színtér aktívan alkotó résztvevőjével. A hardcore Purple fanok nevében hozzátenném, sokkal több új nótát is szívesen látnánk a műsorban, akár néhány unalomig ismételt régi tétel helyén is. Persze a közönség túlnyomó többsége a klasszikus darabok miatt érkezik, de mindenképp egészségesebb arányt mutatott a 6 évvel ezelőtti budapesti műsor, amelyben három újlemezes szerzemény is helyet kapott. Persze a jóval hosszabb műsoridőbe (néggyel több dal) könnyebben is fértek bele újdonságok.

A modern blokk dalhármasa közé „befurakodott” kakukktojásként a ’72-es Lazy, amely szintén óriási kedvenc a rajongók körében, és sokan várták nagy izgalommal. A nóta, amely eredetijében úgy „hardrockosítja” a bluest, ahogy azt csak a Deep Purple tudta csinálni, mai formájában egy lazább, bugisabb darab, de mindenképp nagyon szórakoztató volt, amihez tökéletes díszletként szolgált bevállalós dalnokunk fején a vicces Mikulás sapka, amelyet közös barátunktól kapott egy héttel korábban, és azóta minden bulin büszkén visel a műsor ezen pontján.

Ebben a szakaszban került sor a hangszeres szólóblokkokra is, amelyekről a DP mindig is híres volt. Ahogy a hőskorban is megvolt Jon Lord, Ritchie Blackmore és Ian Paice koncerten belüli „minikoncertje”, a mai napig megmaradtak ezek az egyszemélyes show-k, bár Paicey dobszólói mára már lerövidültek, és gyakran el is maradnak, ahogy esetünkben is történt. A hatalmas billentyűs varázslás azonban teljes pompájában terjeszkedik a műsor közepén ma is, sőt Don kétszer is komolyabb szóló lehetőséghez jut a koncerteken, némi szerkesztési hibaként ráadásul szinte közvetlenül egymás után. Így talán kicsit „sok is lett a jóból”, bár a Rainbow-t, Black Sabbath-ot és Jethro Tullt is megjárt billentyűs-mágus virtuóz játékát napestig is elhallgatnánk, akár a Hammond orgonán, akár a zongorán, akár a Moog szintetizátoron varázsol, ha nem egy szűkös, másfél órás keretben kellene gondolkodnunk.

Steve magánszáma viszont a korábbiakhoz képest rövidebb volt most, gyaníthatóan a jobbjában dúló gyulladás okán. Contact Lost és Well-Dressed Guitar így nincs már a blokkjában, de maradtak a lenyűgöző üveghangos és hangerőgombos trükkök, és a még hatásosabb kétszólamú szólózás, amikor a gyanútlan hallgató akár azt is hihetné, hogy valami csoda folytán a gitáros egyszerre négy kézzel játszik!

De hadd szólaljak fel ismét egy kicsit az elégedetlenség hangján a törzsrajongók táborának fogadatlan prókátoraként. Bár mindkét szólóblokk hihetetlenül hatásos és zseniálisan épül fel, hosszú évek –sőt, attól tartok, évtizedek! –óta szinte változatlan formában hangzik el minden egyes Deep Purple koncerten. Don Airey és Steve Morse hangszereik virtuóz nagymesterei, akik napi 6 órás gyakorlással őrzik csúcsformájukat, és a műfaj méltán csodált ikonjai. Miért nem szerkesztik át időről időre szólóblokkjaikat, hogy magukat és minket is felrázzanak egy kicsit a megszokás fásultságából?

Elérkeztünk a fináléhoz, és fanyar mosollyal konstatáltam, hogy ezúttal is a szokásos záró ötös érkezik, amit ugyanazok a dalok alkotnak, ugyanabban a sorrendben időtlen idők óta. Kíváncsiságból utánanéztem az internetes setlist gyűjteményekben „csak” az elmúlt 10 évnek, és szinte minden egyes koncert a Perfect Strangers, Space Truckin’, Smoke On The Water, Black Night, Hush sorozattal zárult… Erre ugyanaz vonatkozik, ami az imént taglalt egyéni produkciókra: ez egy hibátlanul felépített finálé, amit valaki nagyon jól kitalált annak idején, de miért merevedett be ennyire évtizedekre? Miért nem lehet frissíteni pl. egy Speed Kinggel, egy Fireball-lal, egy Strange Kind Of Woman-nel vagy egy Woman From Tokyoval? Vagy legalább a sorrenden változtatni? A nyitó Highway Star pl. zárásként is hatalmasat ütne! Még a szellemesen szórakoztató kis zenei gegek is, amelyekből a Purple régen bármennyit bármikor bedobott a legváratlanabb helyeken, most fixen ugyanazok, és ugyanott is érkeznek a műsorban ugyanúgy. Ilyenek a visszatapsolás utáni Green Onions intro, a Black Night-ot felvezető basszusszóló, vagy a dal végén található gitár medley, amelyben Steve a rock történelem örökérvényű riffjeiből csemegézget.

A Deep Purple –amely egykor a világ legveszélyesebb zenekara volt a színpadon –mára teljesen kiszámíthatóvá vált. A fanatikus rajongók, akik minden hazai koncertre eljönnek, gyakran külföldre is elutaznak a zenekarért, és folyamatosan figyelik a megjelenő élő kiadványokat, internetes feltöltéseket, így mindennel képben vannak, újdonságokra és meglepetésekre (is) vágynak. Persze azok a koncertlátogatók, akik lazábban követik a csapat körüli történéseket és ritkábban fordulnak elő a koncerteken, ezzel a problémával nem szembesültek, és felhőtlenül szórakozhattak, és nyilván ők vannak többségben. A megszállott fanok meg úgyis mindig megbocsátanak… Levesz minket a lábunkról az a lezser elegancia, ahogy szeretett hőseink szélesen mosolyogva, teljes magabiztossággal dobják ránk azt az energiabombát, amit Deep Purple-nek hívnak. A Perfect Strangers masszív középtempós menetelése és a Space Truckin’ mára kissé meglassult, de még mindig bulis rock n rollja a mi arcunkra is újra mosolyt csal, hogy aztán teli torokból énekeljük mi is a végére hagyott legnépszerűbb három DP sláger emlékezetes dallamait, utolsó kettőét már a ráadásban.

Persze a régóta állandósult műsorelemeknek komoly előnye is van, a Purple gépezet fennakadások nélkül, olajozottan gördül előre, porszem nem kerülhet bele, vérprofi az egész show. Ezt a hatást erősíti bennünk a minden eddiginél is tisztább és ütősebb hangzás, valamint az egyre látványosabb színpadkép. A kivetítés három felületen zajlott, két oldalt és a színpad teljes hosszában a zenekar háta mögött, így az Aréna legtávolabbi pontjain is látható lehetett a technikás muzsikusok pazar játéka, amely a vetítés kb. 80%-át adta ki. Ezen kívül a szövegre reflektáló illusztrációk és effektek voltak még megfigyelhetők, amelyben akadtak játékos elemek, mint a dús ajkait hosszú körmű ujjával érintő, csendre intő buja hölgy a Hush alatt, és komolyabbak is, mint pl. a Smoke On The Watert aláfestő korabeli montreux-i filmrészletek az ihlető tűzvészről és az eredeti dalszöveg fotója Gillan kézírásával.

A lehengerlő produkció sikeresen ragadta magával a közönséget, akik hatalmas tapssal köszönték meg a koncertet, és elégedetten nyugtázhatták, hogy a 71 év átlagéletkorú banda még mindig odacsap, dacolva az idő vasfogával és az egészségi kihívásokkal. Big Ian kevesebbet énekel és néha már kényelmesebb hangnemekben, de még mindig tiszta szívből és aktuális maximumát nyújtva, sokszor az emblematikus sikolyokkal sem takarékoskodva, Steve pedig új technikákat kifejlesztve, sokszor karból „teker”, hogy tehermentesítse a gyulladt csuklót. Hőseink hősiesen beleállnak tehát a kihívásokba. Paicey őrült tempói mára lecsillapodtak, de játéka még most is feszes és „húz”. Rog és Don pedig 70 felett is kompromisszummentesen hozzá régi formáját.

A hírek szerint már el is készült az új Deep Purple album, amely jövő évi megjelenésével új lendületet adhat a Long Goodbye Tour-nak is. Bár amikor a koncert után a kulisszák mögött erről kíváncsiskodtam Rogernél, ő csak annyit reagált hamiskás mosollyal, hogy „What new album?”. Ha már itt tartunk, a backstage-ben néhány szerencsés társammal együtt arról is meggyőződhettem újra, hogy a színpadon kedves és mosolygós zenekar a színpadon kívül is ugyanolyan kedvesen és mosolygósan áll rajongói rendelkezésére; a „műszak” nem ér véget a ráadások utáni meghajlással. A csapat összes tagja (Ian Gillant leszámítva, aki itt már nem jelent meg) készségesen dedikált mindent és fotózkodott a fanokkal, egy-egy rövidebb diskurzus erejéig el is időzve mindenkinél. Ahogy Rog fogalmazta meg viccesen: „akár egy esküvőn”. Steve még elnézést is kért tőlünk, hogy egy kicsit megvárakoztatott minket, nem mintha duzzogtunk volna miatta… Később az Arénából kifelé sétálva még azt is elkaptam véletlenül, ahogy az éppen kihajtó zenekari kisbusz megáll egy rajongói csoportnak, akik rendületlenül várták a zenészeket az esőben. Az utolsó kép, amit láttam, a kiszálló Ian Paice volt, amint fittyet hányva az esőre, siet autogramot adni a híveknek. Néhány hazai „sztárnak” lenne mit tanulnia az igazi nagyságoktól… Long Live Deep Purple, see you next time!

Scholtz Attila
Cry Free – Deep Purple Cover Band

Deep Purple képekben - klikk a fotóra

 

[2019.12.23.]

« előző oldal

(2. oldal)