Egy este Jon Lorddal - és világpremierrel

Az idén 69 éves Jon Lord, a Deep Purple egykori billentyűse ismét elbűvölte közönségét, s megint meggyőzött minket, hogy mi magyarok vélhetően közel állunk a szívéhez. Egyrészt, mert a Cry Free-t (a magyar Deep Purple-t) már nem először – egészen pontosan tizedszer– kérte fel segítségnek több közép-kelet-európai előadásához. Másrészt pedig a magyar közönséget érte az a megtiszteltetés, hogy Jon Lord 35 évvel ezelőtt született Sarabande című albumát a világon elsőként hallhatta teljes egészében.
 

 Ellentétben eddigi két itthoni fellépésével, az előadás első felében most nem a Concerto for Group and Orchestra hangzott el, hanem a már említett Sarabande album. Ahogy a mester elmondta, kisebb változtatásokat intézett a művön; így a tételek közül az annakidején csak zongorával és szintetizátorral felvett Aria, valamint a csak rockzenekarra írt Caprice is zenekari hangszerelést kapott.

Az egyébként átszellemülten figyelő hallgatóságból érdekes módon csak a harmadik tétel (az Aria) után tört ki a taps (tehát a közvetlenül előtte elhangzó címadó Sarabande-ot is csendes áhítat fogadta). A Gigue alatt aztán megvolt az első felpörgés, Lord oda is lépett a Cry Free húros részlegéhez (Lee Olivér – gitár, Kecskeméti Csaba – basszusgitár) egyértelmű, ütemes tapssal jelezve, hogy életteli produkciót szeretne. Ebben aztán nem is volt hiba, a dob- és ütősszóló (Tatai Tamás dobos, és Scholtz Attila énekes – kongákkal és egyéb ütőhangszerekkel) alatt a mester a hátsó, megemelt színpadrész szélén üldögélve hallgatta „a fiait”, ahogy később nevezte a Cry Free-t.

Következett a B oldal első száma, a Bourrée, az este egyik csúcspontja. Ahogy Lord felvezette: egy távoli országban, egy poros utcán járva, egy bárból kihallatszik a zene – ezt lehet elképzelni a tétel hallgatása közben. Elismerő taps robbant ki, majd némi törölközés (Jon Lord és a Győri Filharmonikusok karmesterének, Rácz Mártonnak részéről is) után folytatódott az előadás. A Caprice hangszerelése kissé a ’80-as évek tipikus szintetizátorhangzását idézte, az előadás első részének végét is jelentő Finale viszont tiszteletet parancsolóan, elsöprően sújtott le.

Az este második fele a Pictures of Home-mal, méghozzá a szimfonikusok felvezetőjével indult. A Machine Head című Deep Purple-album eme klasszikusa tényleg szinte klasszicizálva csendült fel, Scholtz Attila éneke pedig a megszokott színvonalú, és a legteljesebb mértékig méltó volt – arra is, hogy a hangszálgyulladással küzdő Steve Balsamo részeit helyettesítse.

Énekesnővel is kiegészült a koncert

A szólista hölgy szintén ismerős lehetett már a publikumnak, Kasia Laska most a The Sun Will Shine Again, a Wait A While, és a Pictured Within című számokat énekelte el. Érzelemteli, teljesen átlényegült előadásmódja jelentette a nyugvópontokat a lendületesebb számok, darabok között.

A második rész egyetlen „komoly” darabja volt a The Telemann Experiment, amit a mester elmondása szerint a barokk zeneszerző, Georg Telemann ihletett. A játékos, kedélyes indítás tekintélyessé duzzadt, a kényelmes tempójú lépegetésben is ott volt az erőteljesség. 

A közönség nagy örömére Lord a Hammond orgonához lépve a Lazybe kezdett, ám a nagy lelkesedésben nem sikerült mindenkinek egyformán tapsolnia… Le is állíttatta egy pillanatra, hogy közölje, hogy illene ütemre, aztán onnan folytatva azért egész jól sikerült ez a Purple-sláger is. A Perfect Strangers kezdőtaktusainak felismerése is ujjongást, tapsot váltott ki, majd utolsó előttiként a Soldier Of Fortune hangzott el duettben.

A zárás az elmaradhatatlan Child In Time volt. Ezt a hihetetlenül megrázó, valóban elemi erejű zeneművet még hatásosabbnak találtam volna, ha itt már nem duettben kerül sor az ominózus sikításra. Kasia Laska szólama, hangszíne ugyanis annyit lágyított a hangzáson, hogy a kétségbeesettség (sőt, a hisztérikusság) helyett inkább a fájdalom és a szomorúság érződött, hallatszódott, amitől kissé átértelmeződött az üzenet. Ettől függetlenül valószínűleg (rajtam kívül is) jópár embernek lett libabőre attól a magasfeszültségtől, ami belengte a termet.

Ahogy Jon Lord megígérte és elköszönt előtte, ez volt a tényleges utolsó szám, nem volt ráadás. És, bár teltház sem volt, az álló ováció most sem maradt el a mester (és segítségei) tiszteletére. A háromszori visszatapsolást hálásan, rengetegszer meghajolva köszönte meg, és még egy aláírást is kiosztott a kitartó vastaps alatt az egyik szemfüles rajongónak.

Egy este – vagyis szűk három óra – Jon Lorddal: maradandó élmény, a szó legpozitívabb értelmében. A Hammond (egyik) nagymestere, aki majd’ hetvenévesen is ugyanolyan tűzzel tudja előadni egykori világsikereiket, mint annakidején, és aki megmutatja lelkének lágy, egészen finom rezdüléseit, a kikívánkozó „klasszikus” zeneszerzőt is. Méghozzá tökéletes egyensúlyban.

- Fejes Anna -

[2010.09.20.]