Élet - ritmusra: Lélekhangokból táplálva

Medveczky Balázs főszereplésével, Hojsza Henrietta rendezésében debütált Cédric Chapuis: Élet-ritmusra című egyszereplős darabja a fővárosi Pinceszínházban. A darab egyszerre felkavaró, humoros és szívbemarkolóan nehéz belső világot tár fel, melyben az idegenvezető egy autista kisfiú: Adrien Lepage. Az előadás önmagában is érdekes témát dolgoz fel, amihez izgalmasabbnál izgalmasabb dobtémák és figurák társulnak, mint az önkifejezés eszköze.

Kérlek, mielőtt elkezded olvasni ezt a cikket, kicsit mélyedj el e-kérdésben: Vajon mennyire látod a saját viselkedésedet kívülről és mennyire érzékeled a veled és körülötted élő fontos embereket belülről? Hogy vagy az együttérzéssel?

Ez az előadás ugyanis nem csupán egy autista gyermek megküzdéseit mutatja meg. Ez a mű egy sokkal szélesebb, mindenkire érvényes kérdést is feszeget akarva, vagy akaratlanul: Mindaz, amit mondunk vagy teszünk, vajon mennyire érvényes?

Az, amit mi emberek a világ természetéről gondolunk, átszőve saját gyökereink által hozott mintákkal, adaptív és maladaptív sémákkal együtt, mennyire adja vissza a világról alkotott reális képet. Hogyan torzul bennünk teljesen különböző formákban a valóság? Mindaz, amit érzünk vajon mennyire tükrözi a realitásra adott választ? Vajon képesek vagyunk félreértések nélkül kommunikálni? …és ha igen, hogyan?

Vajon akkor is tudunk-e együtt érezni egy autista emberrel, ha az utcán jön velünk szembe és nem tudunk róla semmit?

És akkor, amikor egy számunkra kedves embertől mindössze épp csak egy indulatkitörést látunk? Eszünkbe jut-e belegondolni, hogy ő valahonnan eljutott ebbe az állapotba, vagy mindössze arra kapcsolódunk, amit éppen adott pillanatban tesz, vagy nem tesz a másik. Vajon ott és akkor tudunk-e együttérzéssel, bírálat nélkül, de a határainkat megtartva jelen lenni a pillanatban?

Mert ezen múlik minden…. Ezen múlik, hogy adok vagy ártok. Ezen múlik, hogy békét teremtek a világomban és a környezetemben vagy háborút szítok. Nem véletlenül szoktuk azt mondani, mi önismerettel foglalkozó emberek, hogy a külső béke a belső békével kezdődik.

A darabban Adrien, az autizmusa ellenére tudott volna nagyon is jól funkcionálni az életében, lehetett volna akár sikeres is. Megvolt hozzá a tehetsége, lehetőséget azonban nem kapott. Esélyt sem kapott arra, hogy érvényesüljön az életében. Ehhez elengedhetetlenül szükséges lett volna a támogatói, érzelmileg biztonságos háttér, vagy legalább egy olyan felnőtt, aki látja őt belülről és felkarolja. Ezt ő nem kapta meg sem otthon, sem az iskolában, de még az “orvosoktól” sem. Sokkal inkább ez volt az ő drámája, semmint maga az autizmus ténye.

Az, hogy valaki pszichiátrián köt-e ki nem pusztán azon múlik elsősorban, hogy autista-e. Az autizmusnak önmagában is sokféle szintje és formája van. Egy olyan széles spektrumon mozog, ami a kissé furcsának ható különc viselkedéstől a teljesen bezárt állapotig terjedhet. Ezt az állapotot nagyban befolyásolhatja az is, hogy maga a környezet mennyire támogató, mennyire elfogadó a gyermekkel. Hozzáteszem, egy egészséges gyermek is produkálhat autizmusra utaló jeleket, ha a családi háttér traumatizáló.

Maga az autizmus nehéz a szülőknek s a gyermeknek egyaránt, de autistaként is lehet fejlődni és minőségi életet élni, ha időben felismerik a problémát és a család többi tagjával együtt képesek megtalálni a könnyebb kommunikáció, a számára megfelelő önkifejezés eszközét, csökkentik a szorongását. Nélkülözhetetlen, hogy a közvetlen környezet együttérzéssel támogassa őt és ezúton kapcsolódjon hozzá.

A főhősnek nem volt ilyen szerencséje, s hogy a sorsa miként alakult, az nagyban függött édesanyja választásaitól, megküzdési képességétől és nevelőapja traumatizáló viselkedésétől. Nagyban függött a pedagógusok hozzáállásától és attól is, hogy semmilyen értő segítséget nem kapott.

Fontos mű, amely számos önismereti kérdést feszeget, túl azon, hogy felhívja a figyelmet az autista emberekkel való nagyobb együttérzésre. Emellett az élvezeti értéke sem utolsó. Hiszen Medveczky Balázs nemcsak színészként alakít óriásit, hanem zenészként is. A különleges dobtémák és az egyedülálló humor pedig sokat enyhít a téma súlyosságán.

Az előadás egyébként a maga nemében egyedülálló abban is, ahogy megmutatja, hogy egyetlen hangszerben mennyi szín, mennyi érzelem, mennyi hangulat van.

És bár rengeteg fontos gondolat hangzik el az előadás alatt, egyet mégis szeretnék most kiemelni: A dob az, ami megadja egy dal ütemét, lendületét és ezáltal a zene hangulatát is. Az emlékek idővel elkopnak és lehet, hogy nem emlékszünk már egy dalszövegre, vagy egy fontos beszélgetésre, de az érzések zsigeri szinten bennünk maradhatnak, amit egy fontos pillanatban megéltünk.

Habár az autizmus nem mindenkit érint, de a téma kapcsán mindenképp felmerülnek mindenkit érő fontos mondanivalók is. Az egyik ilyen, hogy az önismeret nem pusztán abból áll, hogy én hogy vagyok a környezetemmel, hanem abból is, hogy a környezetem, hogy van velem.

Azt is fontosnak tartom tisztázni, hogy a terápia nem csak viselkedési vagy személyiségzavaros embereknek való. A pszichiátria ma már teljesen másképp működik, mint régen és nem olyan dolog, ami elveszi egy ember életét. A zárt osztály sem börtön és nem is az a célja, hogy valaki ott élje le az egész életét. Csak addig tartanak ott valakit, amíg veszélyt jelent saját vagy környezete egészségére. Nem az a cél, hogy rosszabbul legyenek az emberek, hanem éppen az, hogy gyógyuljanak.

Ma már az autista emberek terápiájában, nagyon gyakran használnak hangszereket, művészetterápiás eszközöket, sokszor dolgoznak állatokkal, segítik őket abban, hogy könnyebben ki tudják fejezni saját belső világukat és könnyebben tudjanak kapcsolódni.

A békés kapcsolódás útja azonban minden élő ember számára fontos önismereti kérdés. A mentális egészség kérdése a darabot hallgatva nemcsak a főszereplő esetében kérdéses: ugyanúgy az anya, a testvér, a nevelőapa, az osztálytársak és a tanárok esetében is az önismeret a kulcs. Ha ők, akik elvileg “normálisnak” számító, vagy legalábbis “nem autista” emberek, magukra láttak volna, a történet egész más fordulatot vehetett volna.

Néha az is előfordulhat, hogy nem is kell több a kiteljesedés lehetőségéhez csak az, hogy az a bennünk élő szabad gyerek repülhessen. Akár mosóporos dobozokkal, akár teniszlabdával, akár dobverővel a kezében. Mert már a létezésbe is zenével érkezünk, ahogy magzatként először megdobban a szívünk.

A csomagunk pedig lehet könnyebb, vagy akár nagyon súlyos is, de a mi történetünket hatalmunkban áll átformálni úgy, hogy az jó legyen. Ehhez pedig kell a zene, kell a ritmus és nagyon kell az önismeret. Kellő önmagunkról tanulással, már nem csak össze vissza ütögetünk majd sorsunk dob szettjén, hanem lesz végre egy jól funkcionáló ritmusképletünk is…, képessé válunk hát a kuszaságból igazi rock and roll-t komponálni. Legalábbis ami az életünket illeti.

Jegyvásárlás

Suri Andrea
(Író, alkotásterápiás önismereti csoportvezető, hobbi dobos.)
 

[2022.12.17.]