Királyi vadászaton jártunk - Royal Hunt koncertbeszámoló képekkel

Szólok előre, hogy a beszámolóm nyomokban elfogultságot tartalmaz, majd 25 éves kedvenc zenekaromról írok, de pontosan ugyanezen okból vagyok kritikus is, ha szükséges.

Öt év után visszatért kedvenc dán progresszív zenekarunk, a Royal Hunt hazánkba is, és ismét igazi örömzenélésnek lehettünk szem és fültanúi.

Korábban, 2018 áprilisában, illetve 2016-ban, 2014-ben, és 2012-ben jártak nálunk DC Cooper visszatérése óta (mindegyiken ott voltam).  Reméljük, elkerül minket most már az összes világjárvány és egyéb dolgok és két éven belül újra látjuk őket, ezzel előre is vetítettem, hogy oda-vissza vagyok a koncerttől (megint).

Aki nem ismerné őket (amellett, hogy azonnal pótolja, legyen szíves), egy kis zenekar történelem.

1989-ben alakult dán progresszív/neoklasszikus hard rock/metal zenekar. A zenekart André Andersen billentyűs alapította Koppenhágában. Nevüket egy múzeumi festmény ihlette, amit André Andersen pillantott meg. Tizennégy nagylemezük jelent meg.

DC Cooper énekessel készültek el leghíresebb, legnépszerűbb albumaik.  A zenekarban sűrűn fordultak elő tagcserék, DC Cooper 1994-től 1999-ig volt a zenekarban – előtte az első albumon Henrik Brockmann énekelt, majd 2011-ben megtörtént a nagy „reunion”, kibékült a „két dudás”, DC és André.

Közbevetőleg leghosszabb időt John West töltött a mikrofon állvány mögött a zenekarban, illetve átmenetileg Mark Boals is énekelt kettő lemezen. Azt gondolom a Royal Hunt DC Cooper nélkül olyan, mint a Dallas Bobby vagy Jockey nélkül.

DC Cooper messzemenően a világ egyik legjobb énekese, elképesztően egyedi hangszínnel, illetve hangterjedelemmel. Senkihez sem hasonlítható az orgánuma, illetve az előadásmódja.

A zenekar „micro turnéja” a legutóbb megjelent két részes konceptalbum turnéja is egyben.

Dystopia első lemeze 2020-ban jelent meg, a második fejezet pedig tavaly 2022-ben. A két album André „maestro” szándékai szerint a Paradox lemez folytatásai. Mindkét lemezt több vendég énekessel rögzítették – akik közül kettő két korábbi ideiglenes Royal Hunt énekes. Szerencsére azért a zenekar fő énekese és „gerince” továbbra is DC Cooper, még ha Andersen úr is a ceremónia mester a zenekarban.

A zenekar dalszövegeire a vallás a scifi és az emberi problémák egyaránt jellemzőek.

Előzenekarként a 2006-ban alakult symphonic - progressive metalt játszó magyar Echonald legénységét nézhettük meg, akik kellően bemelegítették az Analog Music Hall közönségét.

Royal Hunt és Echonald koncert képekben - klikk a fotóra

Este kilenckor sötétbe (és füstbe) borult a koncertterem, és máris színpadra léptek az este főszereplői.

DC szokásához híven utolsó pillanatban, teátrálisan, nagy lendülettel, széles mosollyal szaladt fel a színpadra. Itt megjegyezném, hogy friss lábtörést követően még hordania kell a boka/lábrögzítőt, amit csak a színpadra vesz le különböző technikai és egyéb okokból, és a lábsérülés ellenére maximális teljesítményt nyújtott, egy fikarcnyit sem kedvét szegve, hogy fáj a lába közben is,(ugyanilyen sérülés okán van, aki lemondja két koncertállomását is ugye - ugye, remélem kitaláltátok, hogy Johnny Depp-re gondoltam).

Az első dal 2018-as Cast In Stone album nyitó tétele, a Fistful of Misery volt. A kivetítőn a háttérben a zenekar korábbi videó bevágásai vagy épp dalszöveg részletek, lemezborítók jelentek meg, villantak fel váltakozva.

DC egyből „belakta” a színpadot jellegzetes mikrofonállványos szaladgálásával és ritmusra rángatózva ugrálásával. A hangja az első pillanattól kezdve kristálytisztán szólt, annak ellenére, hogy a hangosítás finoman szólva sem volt a topon. Ezt jelezte is többször a színpadról mutogatással a kollegáknak. Nem vagyok egy hangosításon lamentáló kötekedő alkat, pl. ha a gitár hangos, az engem nem zavar, de itt az ének az elején többször elhalkult, amit a koncert közepére sikerült korrigálni. Mindemellett szeretném még megjegyezni, hogy ennyi füst ebbe a pár száz fős klubba (is) felesleges, mert nem tud eloszlani, és a koncert felétől a színpad és a közönség is Stephen King regénybe illő ködben (The Mist) volt.

No de szívem csücske zenekarom koncertjét ilyen „apróságok” nem rontják el, ezután slágerek következtek mindenki örömére.

Teljesség igénye nélkül River of Pain, amiben DC lírai hangja kerül előtérbe, Last Goodbye, Wasted Time, amik kellőképpen felpörgették az amúgy is forró hangulatot.

A Paradox „sláger” albumon kívül még játszottak a korábbi albumokról nagyjából mindegyikről egy-két tételt. Az Until The Day dalban DC a csillagokat is leénekelte az égről, egyszerűen hidegrázós a hangja, ami a lírai tételeknél még jobban kiütközik.

A két új Dystopia lemezről meglepően kevés dalt játszottak, de igazából, mint minden zenekar esetében, náluk is vannak kötelező tételek, amiket nem lehet kihagyni – és ezek pedig az örök klasszikus Paradox és Moving Target albumok dalai.

DC most is, mint mindig, rendkívül közvetlen és vidám volt a közönséggel, szinte minden dal között elsütött egy poént, vagy egy hálálkodást. Többször megköszönte a közönség szeretetét, hogy a megbolondult világban itt vagyunk együtt mégis, hogy pénzt költünk rájuk, megvesszük a lemezeiket, és a jegyet a koncertjükre. „Nem kell ide stadion, mi kétszázan jobb bulit csinálunk itt, mintha egy egész Aréna lenne megtöltve.” – mondta DC többek között. André is meglepően sokat szólt a közönséghez – nem a szószátyárságáról híres, mint tudjuk. Ő és DC tizenkét évig nem beszéltek egymással, de ennek a nézeteltérésnek már nyoma sincs, folyamatosan viccelődve zrikálták egymást a színpadon, jól láthatóan szent a béke.

Egymás után jól felépítve a második blokkra voltak időzítve a lendületesebb tételek (Mission, Stranded), természetesen a legnagyobb slágerükkel, a Message To the God-val együtt, amit egy laza három perces közönségénekeltetéssel vezetett fel a banda. Minden dalt kívülről énekelt a közönség – én is – ezért is nagyon hálás volt DC. A koncert közepe táján kiszúrta a közönség soraiban, hogy egy srácon a kedvenc Pittsburghi baseball csapatának, a „Pirates logós” sapkája van a fején, amit azon nyomban el is kért a sráctól. A Stranded negyedik percétől, e sapkával folytatta DC az éneklést, majd visszaadta jogos tulajdonosának (akit egyébként Gabriel Gonzaleznek hívnak, és a Pittsburgh Pirates Fan rajongói oldal moderátora Facebookon). Ezután küldtünk egy üzenetet Istennek -Message to God- (nem messengeren, mert ez egy 27 éves nóta), majd még két dalra tértek vissza a fiúk, a Martial Arts gitár/basszus szólójára, valamint a Life to Die For nem kicsit áthallásos szövegű dalával zárták bő majd két órás műsorukat. Egyetlen bibi, hogy nem volt a legkedvesebb kedvenc dalom (Far Away) de majd legközelebb.

Egyszerűen van valami megbabonázóan, drámaian egyedi DC hangjában és személyiségében, illetve André Andersen zeneszerző dalaiban, ami mindig különös varázslatot teremt a színpadon Royal Hunt koncerten, mindig biztosra vehetjük, hogy pozitív élményekkel telítődve távozunk.

A koncert végén a teljes zenekar legénység örömmel dedikált bármit és mindent is (hogy DC-t idézzem), illetve beszélgettek, fotózkodtak mindenkivel igény szerint, magam is jót beszélgettem vele (ük), mindenkivel közvetlen, kedves, szerény, barátságos az egész zenekar minden egyes tagja, nem változtak semmit az elmúlt évtizedben.

Remélem, nem kell újabb öt esztendőt várni a következő találkozásra velük, várom őket vissza minél előbb.

Köszönet a Livesound-nak a szervezésért.

Balázs Adrienn
Fotó: Petró Adri

Setlist:
Fistful of Misery
One Minute Left To Live
River of Pain
Live Another Day
Last Goodbye
Wasted Time
The Art of Dying
Halfpast Loneliness
Until the Day
The Mission
Stranded
Message to God
(encore):
Martial Arts
A Life To Die For

Videók

[2023.09.25.]