Lionel Richie koncertjén borsódzott a bőr, nosztalgiázott a közönség

A 76 éves (mégis örökifjú) Grammy-, Oscar- és Golden Globe-díjas ikon 2025. július 17-én lépett színpadra ismét Budapesten, ezúttal a távolról sem teltházas MVM Dome-ban. Közel húsz év után tért vissza a magyar fővárosba a Say Hello to the Hits című európai turnéja keretében és mutatta be a több mint 40 éves zenei karrierje slágereit, ideértve természetesen a legendás Commodores dalokat is. Majd’ kétórás műsorában nosztalgikus hangulatba került a zömében X-generációhoz tartozó közönség a romantikus dalok és energiadús egyvelegek bűvöletében.

A hangulat fokozódott

A 18 órai kapunyitás és 20:15-ös koncert kezdés között mintegy fél órában Iggi Kelly próbálta bemelegíteni a közönséget, ami egyrészt hálátlan feladat, mert a közönség nem az annyira az előzenekarra kíváncsi, másrészt számára mégis csak flash lehet, hogy egy legenda előtt léphet fel kis műsorával. Amúgy pont ilyen kettős érzés lehet a The Kelly Family-ben felnőni, ahol gyerekként már teltházas koncerteken szerepelhetett, viszont még mindig csak 22 évesen nem lehet könnyű új stílusban, szinte előröl kezdeni zenei karrierjét. A fellépése számomra nem igazán tett sokat hozzá az esthez, de nyilván ez ízlés kérdése is.

Lionel stílusosan érkezett a T-alakú színpadból kiemelkedve a fény és füst effektek felhőjébe. Nem is kezdődhetett volna más dallal, természetesen a Hello-val köszönt be, majd az életművét felölelő zenei montázzsal emelte a hangulatot, miközben archív fotók és videók peregtek a színpad hátfalán. Az ültetett koncerteket nem szeretem annyira, gondolom, az előadók sem rajonganak érte. Szerencsére Mr Richi már a koncert elején felállásra és táncra kapacitálta a közönséget, hiszen tüzes, talpalávaló műsorral készült az estére, néhány lassúzáshoz kiváló, romantikus, egy-szál-zongorás dallal fűszerezve. Elhangzott az eredeti Easy, amit - valljuk be - a Faith No More előadásában többször hallottunk, de zseniális dal így is, úgy is (borsóbőr).

Lionel Richie koncert képekben - klikk a fotóra

Érzelmek a profizmus köntösébe burkolva

A viszonylag hosszú kifutó lehetővé tette, hogy Lionel közelebb kerüljön a közönséghez, érezzük kisugárzását és sármját. A zenekara nem hagyta hosszan magára, sokszor tánclépésekkel követve, őrületes szólókat produkálva a gitáros, a basszeres és a szaxofonos (és más hangszereken játszó is zenész) élettel töltötték meg. Ők alkották a vokál szekciót is, szuperül támogatva énekkel is az est sztárját. Mivel én leginkább a zenei élmény kedvéért járok koncertekre, számomra ennyi körítés akár elég is, de persze 2025-ben már kevésnek bizonyult volna, igazi show kell a közönségnek. Voltak felcsapó lángok, forgó fehér fénycsóvák, színes lámpák, LED kivetítők és füst is - a konfetti eső pedig szerintem senkinek sem hiányzott.

Mindez jól megkomponálva, a látvánnyal támogatva a dalok lendületét, lüktetését, nem vonta el a figyelmet Lionel Richiről, aki a számok között kedélyesen cseverészett, humorizált, amit nagyjából értett is a közönség. Például viccelődve rávett bennünket, hogy énekeljük el Diana Ross részét az Endless Love című világslágerben (borsóbőr), ezt több-kevesebb sikerrel meg is tettük. Azonban a hangsúly végig a zenén maradt, ezen az énekhangon, ami oly könnyedén, természetesen énekelve, mégis valahogy ércesen szól, és ami a legfontosabb, az ember szívéig hatol. 

Tetőpont után katarzis

Kislány koromban jött ki a Dancing on the Ceiling videoklipje - akkoriban nem tudtunk akármikor, akárhol külföldi zenét hallgatni, így videomagnóval rögzítettem, hogy bármikor megnézhessem a tévénken, rongyosra is néztem. Akkora a party a felvételen, hogy tényleg a plafonon is táncolnak. Most újra hallani élőben pedig csodálatos élmény volt (borsóbőr), táncoltam, énekeltem önfeledten. Hasonló érzelmeket és reakciót váltott ki nálam a Destiny is, számomra ez a rész volt a csúcspontja a koncertnek.     

Amúgy meg, ha a fő színpadi részen elhelyezett hófehér zongora, amin felcsendült mondjuk a Three Times A Lady is, nem lett volna elég, a koncert egyik (másik) csúcspontját generálva, a kifutó közönséghez legközelebbi pontjánál felemelkedett egy zongora, majd a rajta a Say You Say Me slágert játszó énekessel együtt emelkedett a magasba. Megható, magával ragadó, felemelő volt ezt a dalt így hallgatni.

We Are The World

Összefogásra (a széthúzás helyett) óriási szükségünk van ma is, mennyire aktuális még mindig a dal üzenete, pedig 1985-ben írta Lionel Richi és Michael Jackson és rögzítették az összes akkoriban jelentős amerikai énekes közreműködésében USA For Afrika néven. Szerintem nem nagyon van olyan ország a földön, ahova nem jutott el akkor ez a dal, biztosra veszem, hogy mindenhol - ahogy Magyarországon is - “egyemberként” énekli a közönség (és biztosra veszem, hogy nem csak nekem borsódzott a bőröm ennek hallatán).

Ezután ugyan rövid időre lement a színpadról, csak hogy a fehér, majd fekete bőrdzsekijét ezúttal méregzöldre cserélje, és kis szünet után elénekelje az All Night Long című legsikeresebb(?) dalát. Ekkor már tényleg senki sem ült a Dome-ban, pörögtek a ritmusok, topogtak a lábak, tapsolt a közönség. A végén (talán) mindenki elégedetten távozott és bízom benne, hogy ez a pozitivitás, ez az energia kitart sokakban és sokáig, visszük tovább a mindennapjaikban. Annyi mindent tett már Lionel azért, hogy ez a világ egy jobb hely legyen, tegyük hozzá a magunkét mi is, ha már ilyen útravalót kaptunk a mestertől. Várunk vissza, Mr Richi, vigyázz magadra!

- frk4muzik -
Fotó: Mahunka Balázs

[2025.08.10.]