Nagy a titkolózás a Korda könyv körül - exkluzív részletek!

Ennyit arról, hogy egy pillanatnyi döntés hány sorsot befolyásol. Persze nem érzek semmilyen bánatot emiatt, mert a pályafutásom bővelkedik nagy slágerekben, de a lelkem mélyén ez a „mellényúlásom” kicsit bosszant még negyven év távlatából is.

No, vissza a Rákóczi útra, a Népszava épületébe, ahol a zenei megbeszéléseket tartottuk. Az újságírók lassan hozzászoktak, hogy a sportosztály szobáiból nem az izgalmas versenyelemzések zaja szűrődik ki, hanem népszerű olasz dallamfoszlányok Vándor Kálmán szívet tépő, kissé hamiskás előadásában. Az olasz dalok interpretálásával lassan kezdett kialakulni az úgynevezett Korda-stílus. Kicsit romantikus, kissé érzelgős, a hangi adottságokra alapozott előadás volt ez, amelynek a megítélése a kritikusok részéről nem volt egyértelműen pozitív (és akkor még finoman fogalmaztam).

Hazudik a szemem

Az első olasz slágerem, az Amor, mon amour, my love, nagyszerű lehetőséget adott magas hangjaim virtuóz bemutatására. Ezt követte a többi nagy sláger: Se piangi, se ridi (Ha sírnál, szerelmem), Non pensare a me (Kár a könnyekért). A közönség és a szakma kezdett felfigyelni a hangra, amelynek egyéni színe volt, és a hang tulajdonosára, Korda Györgyre. Így érkeztünk el az első magyar Táncdalfesztiválig (1966), ahol két dallal szerepeltem. Egyik sem jutott a döntőbe (ez először és utoljára fordult velem elő), de mindkettő nagy sláger lett (Hazudik a szemed és Égig érnek a fák).

– Klári! Klári! Keress egy kis zenét! – Kiabáltak a szomszédos szobából a fiútestvéreim. Mert négy éves koromtól én voltam a zenefelelős a családban. Ilyenkor a Petőfi rádió tánczenei koktélját kellett megtalálnom, ahol az összes akkor futó sláger ment. És persze itt hallottam először Gyurim slágereit is.

Milyen jellemző a gyermekkori fogékonyságra, hogy ezeknek a daloknak ma is kívülről tudom a dallamát és a szövegét! Ha Gyuri régi slágerei között keresgélünk, mindig segítek a memóriámmal, és persze Gyuri ilyenkor rákérdez: – Te honnan a csudából ismered ezeket a dalokat? – Hát, innen.

Ezek a zenehallgatások szertartások voltak nálam. Csendben elcsentem az Anyukám gyönyörű tűsarkú szandálját és tűzpiros szájrúzsát, és a hatalmas szobatükör előtt vártam a kedvenc dalaimat. Gyuri akkor énekelte a Kicsi római lány című slágert, ami aztán kellőképpen lázba hozott, és magamról elfeledkezve táncoltam a szokatlanul hatalmas szandálban. Persze röpült a tűsarok, de semmi nem számított, mert akkor én voltam a kis olasz lány, Gyuri meg az udvarlóm. Ki gondolta volna akkor, hogy ez a fiú még valamikor az életem legnagyobb szerelme és a férjem lesz!

Aztán jött a többi csuda dal, amiket a barátnőimmel teljes bedobással énekeltünk. Szeretni kell, Nem vagyok ideges (ekkor tört ki a twist láz) és még sok másik.

A második Táncdalfesztivál és az ezt követő többi öt diadalmenet volt, óriási slágerekkel (Ébredés, Bocsánat, hogyha kérdem, Aki melletted él, Ne sírj, Hol vagytok, cimborák). Közben jöttek a külföldi fesztiválsikerek. Nyolc ország, nyolc első díj az énekesek versenyén. Sopot: második díj. Athén: külön díj. Karlovy Vary, Aranykulcs Fesztivál: ötödik helyezés (itt Karel Gott nyert). A Tessék választani! és a Made in Hungary elnevezésű fesztiválok első vagy második helyezései, a nagy magyar és külföldi slágerek egymás után (Rozsda lepi már az emlékeimet, Becsaptál, Visszatérek én, Lady Karnevál, Gyöngéden.) Szóval úgy éreztem, a pályám a csúcson, és a közönség szeretete is határtalan.

És hogy ezek nemcsak üres szavak, emlékszem ebből az időből egy Made in Hungary-re, ahol Körmendi Vilmos és Tardos Péter dalát adtam elő, Villámtréfa címmel. Azaz csak adtam volna, ha nem betegedtem volna meg. De megfáztam, berekedtem, és nem is voltam ott Fehérvárott, ahol a verseny zajlott. Viszont a szavazólapokon ott volt a dal címe (Villámtréfa), a versenyszáma és az előadó neve. Anélkül, hogy énekeltem volna, 14 ezer szavazattal megnyertem a versenyt. Mindegy volt, hogy elhangzott-e a dal vagy sem, ők, a rajongók, a Gyurira szavaztak. Bevallom, mindig is szerettem a közönséget, de akkor legszívesebben egyenként megöleltem volna őket.

A kritikusok sajnos sokkal kevésbé rajongtak értem. A sok szerelmes dal miatt a „szirupos” lett az állandó jelzőm. Ma már nem haragszom rájuk, mert akik minden szakmai hozzáértés nélkül bírálgatnak (pl. le merészelik írni egy énekesről, hogy öt oktávot tud kiénekelni), azoknak a véleményére nem lehet sokat adni.

Sikertelenség Rióban

Nem tehettem róla, hogy nem tudtam a nyomorúságról, szociális nehézségekről, válságokról énekelni. Nem azért, mert érzéketlen voltam (aki ismer, az tudja rólam, hogy a koldusnak is előre köszönök, és ma sem érdekel se cím, se rang), egyszerűen nekem mindig csak a szerelemről írtak dalt. Egy alkalommal megpróbáltam kitörni. Bevittem a Magyar Rádióba Balázs Fecó Nézz rám, a cipőm talpa levált című szerzeményét, hogy ezt szeretném fölénekelni. Kiröhögtek. „Te, ezt a dalt? Soha!” Ha nem, hát nem. Bátran meneteltem tehát a számomra kijelölt úton. Akkor még nem tudtam, hogy jön majd egy szerelem, és minden, ami addig a pályámon történt ezáltal visszamenőleg is egy csapásra új értelmet nyer.

Szóval, ahogy megyek, menetelek előre, hirtelen beleszaladtam a Nagy Pofonba. 1969, Rio de Janeiro. Életem talán legsikertelenebb két hete.

Először az eszeveszett boldogság! Felkérés a Művelődésügyi Minisztériumból: Rió, Aranykakas Fesztivál, a világ akkori legjelentősebb könnyűzenei megmozdulása. És micsoda dallal versenyezhetek! Blum József – Vándor Kálmán: Visszatérek én! Ezzel a nótával már végignyertem az összes szocialista fesztivált, ahol híres énekesek léptek fel az NSZK-ból, Spanyolországból és a Benelux államokból.

Ők jöttek Rióba is, úgyhogy nagy önbizalommal készültem, még az sem keserített el, hogy az Interkoncerttől 32 dollárt kaptam 2 hétre (a 32 dollár kb. 4 whisky-re és 6 kávéra volt elég), és ebből 15 dollárt dologi költségre el kellett számolni (taxi, egyebek). Elkészült a fellépő ruhám: fehér nadrág (ennek később komoly szerepe lesz!), fekete tábornoki zakó, arany paszomány. Aztán a hidegzuhany! Egy héttel az indulás előtt felhívtak a Művelődésügyi Minisztériumból, hogy nem a Visszatérek én című dalt énekelem, hanem Tamássy Zdenkó elvtárs egy új szerzeményét. A Mű olyan rémes volt, hogy előre éreztem a bukás szelét, de arra gondoltam, ha most nem utazom el, soha többet nem jutok ki Rióba."

Nem szeretnénk lelőni a poént, a sztori vége a könyvben olvasható!

- bíró -

[2007.11.13.]

« előző oldal

(2. oldal)