Megunhatatlan a musical-történelem leghosszabb pettingje
Két első szereposztás Ennek eredményeként szinte mindegy volt, hogy a tíz előadásból kinek-kinek melyik szereposztást volt szerencséje látni. Biztos vagyok benne, hogy húsz tetszőlegesen kiválasztott nézőből tíznek az
A volt az „első” és ugyanennyien a
B-t tartották a felülmúlhatatlannak. És ez adja a társulat – és egyben a darab – valódi erejét. Ne is menjünk messzire, gondoljunk csak a Halál-ra (ezzel a gondolattal előbb vagy utóbb úgyis mindannyiunknak meg kell barátkoznia), aki csaknem három órán át tartó csodálatos előjátékot követően kapja meg vágyódása tárgyát. Két alapvetően eltérő felfogás, két tökéletesen különböző karakter jelenik meg ebben a szerepben (is). Más énektudással és eltérő színészi képességekkel. Mégis, az össz-hatás tekintetében legfeljebb annyi különbséget említhetek
Szabó P. Szilveszer és
Kamarás Máté alakítása között, hogy egyikük esetében valahányszor megszólalt, vagy csak megjelent a színpadon, a karomon állt fel a szőr, míg a másikuknál a tarkómon éreztem hideg verítéket ugyanilyen esetekben.
A két Sissi (Vágó Bernadett és Füredi Nikolett) is teljesen különböző színben és stílusban énekelt, ám egyformán csodálatosan. Innentől pedig csak az dönthetett egyikük vagy másikuk javára, hogy nőként melyikük lehet inkább csodálatunk tárgya és ezáltal melyiküket fogadjuk szívesebben a kultusz-figura megszemélyesítőjeként. Magam sohasem hittem volna – némi vállalt elfogódottsággal -, hogy Luigi Lucheniként bárki mást el tudnék fogadni, mint Földes Tamást. És tessék, itt is megtörtént a csoda, amit Száraz Tamás talán éppen azzal vitt végbe, hogy legkevésbé sem próbálta meg „Dzsonisra” venni a figurát, hanem a saját útját járva ejtett hasonló ámulatba. Hogy aztán a következő este megintcsak elbizonytalanodjak, akkor most ki is a jobb. Akkor ugyanis ismét megtapasztalhattam, hogyan tud Földes Tamás előadásról előadásra még a tökéleteshez képest is fejlődni, megújulni, új színt adni egyébként is végletekig precíz és pontos játékának. Kétségtelen, hogy a lekettőzésekből nem minden ilyen „mérkőzést” adtam volna döntetlenre, de méltatlannak érezném ezeket a párviadalokat részletesen elemezni.
Kell egy tánc
Mint ahogy azokkal sem értek egyet, akik a „bezzegkórust” gyarapítva letűnt korok utolérhetetlen színjátszását siratják és utálkozva legyintenek mintegy lesajnálva a mai fiatalok útkeresését. Nem kétlem, hogy vannak technikai hiányosságok a művészek és művészpalánták előadásában. Biztos van közöttük olyan is, aki túl sok időt töltve a napon, vagy a vélt dicsfényben kiég, még mielőtt szárba szökkenhetne tehetsége. És találhatunk kivetnivalót a rendezésben, a díszletekben, jelmezekben, a zenekarban, pontatlanságot a táncosokban. Én mégis azt szeretném, ha ezt a jellegzetesen magyaros „vircsaftot” egy kicsit félretéve abba gondolnánk bele, ha ITT és MOST ezek azok az előadások, amelyek – elismerem, némiképp patetikusan szólva - vígaszt és reményt adnak megfáradt szíveknek, szeretni tanítanak vagy éppen csak segítenek tökéletesen kikapcsolni a mindannapok olykor szörnyű valóságából, akkor igenis megvan a létjogosultságuk. És csak sajnálhatja az, aki nem tudott vagy nem akart részt venni a színjátszás újabb ünnepében, amikor néhány száz eufórikus hangulatba került néző megpróbálta hálás, önfeledt tapsával kimozdítani azt a bizonyos csillárt a plafonból.
Két fájó pontról mindezek ellenére, vagy mindezekkel együtt is említést kell tennem. Az egyik, hogy most még nehezebb lesz két hónapot várni, hogy észrevétlenül, a gyengeség látszatát is kerülve ismét elmorzsolhassunk egy-egy könnycseppet szemünk sarkában, vagy hogy a tündéri hárfás hölggyel szimultán headbang-eljünk a tapsrend alatt a Giccs ritmusára... A másik fájdalmam sokkal prózaibb. Személy szerint nekem - és még vagy félezer rajongónak - nagyon hiányzott az a dal a darabból, amelyet tudtommal a szerzők utólag írtak a darabhoz (vagy ez csak egy újabb „urban legend”) és amit reméltünk, hogy a felújításnak köszönhetően méltó környezetében köszönthetünk. Mert igenis KELL EGY TÁNC :)
Egy profán - a műsorfüzetre tekintve azonban mégis stílusos és magától értetődő – kívánsággal köszönöm meg a kitartó olvasó figyelmét. Ez volt az a felkiáltás, ami legtöbbünk arcáról leolvasható volt, amikor jónéhány perccel az előadás végét követően elhagytuk a szeretett műintézményt: Jövőre, veletek, itt!
Balázs András
[2007.07.20.]
Hírek
