Hobo: Hadbíróságról a színpadra

Harminc éve foglalkozik zenével, költő, énekes, előadóművész, megélt megannyi társadalmi változást a világháború utáni évektől napjainkig. Dalai korrajzok és tükrök a közönségnek. Éveken át megtűrt művészként élt, de - és talán épp ezért - megmaradt szabadnak és őszintének, igazi hobonak, azaz csavargónak.

Ő Földes László, akit Hobóként ismer a nagyközönség. Elmúlt már hatvanhárom éves, mégis óriási energia van a dalaiban, ami a koncerteken is jól érzékelhető, csakúgy, mint a sajátos, csípős humora. A költőien szókimondó művésszel a szegedi jazz fesztiválon beszélgettem, ahol a Senkifalva című lemezét mutatta be. A koncert több mint kétórás volt, néhány régebbi felvétel is elhangzott az újak mellett. Csupán néhány perc jutott a párbeszédre, ennek ellenére úgy érzem, sikerült az embert bemutatni. Az embert, aki a művészben lakozik.

- Melyik a nagyobb szerelem, a költészet vagy a zene?
- Egyértelműen a zene, minden oda visz vissza, a zenéből indulok ki és oda térek vissza, ez határozza meg az egészet.

- A zene iránti szeretet családi indíttatás vagy tanulmányai során alakult ki?
- Egyik sem. Katona voltam és ott hallottam az első bluesokat, Rolling Stones számokat a Szabad Európa Rádióban és a Luxemburgi Rádióban és akkor szerettem bele. A börtön szélén voltam éppen, egy komoly hadbírósági tárgyalás előtt, akkor hallottam táskarádión az első számokat tizenkilenc éves koromban, 1964-ben.

- Ezek szerint ez egy meghatározó pillanat volt.
- Igen. Az első dal amit meghallottam, a Rolling Stones Kis vörös kakas című száma volt. Nem tudtam mi a Rolling Stones, meg azt sem, mi az a blues. Ráadásul ez a kis vörös kakas nem is Rolling Stones szám, hanem egy néger blues, és akkor elkezdetem érdeklődni, megtaláltam a többi dolgot, a fehér blues együtteseket és a néger blues játékosokat, ennek a költészettel való kapcsolatát, és aztán elkezdtem én is csinálni - sokkal később ugyan.

- József Attilát különösen szereti. Miért?
- Olyanfajta szabadságvágy van benne és olyan akarat, ami elementáris, ami a rockzenében is - legalábbis a hatvanas évek rockzenéjében és abban világban - megvolt. Ugyanazt érzem, amikor az ő verseit hallgatom, mint amikor vérkorbácsoló bluest vagy rockot hallgatok a hatvanas évek nagyjaitól, a Doorstól, Bob Dylantől, Hendryxtől, vagy a Rolling Stonestól ugyanezt érzem ilyen nem verbális, vagy nem muzikális, hanem egy hatalmas energiabomba van a dolog mögött, és ez köt engem őhozzá.

- Hogyan hangszerelik a dalokat?
- Én mindig megírom a szöveget, és hol jobban, hol rosszabbul megzenésítik, nálunk mindig a zene van kész előbb.

- Nem mindig fogadták el még tűrt kategóriában sem. Mennyire hátráltatta ez a karrierjét?
- Nem volt meghatározó, én tudtam, hogy ellenük megyek és tudtam, hogy erre lesz egy reakció. Én soha nem sértődtem meg, amikor valamit betiltottak, mert hát benyomtam nekik egyet vagy kettőt, néha többet is, és ez nekik nem tetszett. Volt úgy, hogy át tudtam verni őket, mint a vadászattal, mert nem igazán voltak olyan cenzorok, akik felismerték volna a szövegben létező játékokat, mert azért nem igazán tehetséges emberek voltak ezek. Legalábbis ahhoz képest, amit ezek a szövegek és ez a fajta gondolkodásmód megkívánt volna. Az egyszerűbb dolog azt mondani, hogy hülyék a rendőrök, azt egyből megértették. De én ezt másképp fejeztem ki és ezért egy csomó mindent át tudtam vinni, és egy csomó mindent nem. De amikor nem sikerült valamit átvinni, az sem volt probléma, mert tudtam, hogy nem azért csináltam, hogy táncdalénekes legyek vagy fesztiválokon lépjek fel, hanem a saját örömömre kezdtem harminchárom évesen zenélni, és nem gondoltam, hogy sikere lesz. Egyáltalán nem, és nem érdekelt ez különösebben, mentem tovább az úton. Ma sem szeretik ezt a Senkifalva című lemezt, ezt az újat, ezt nem nagyon könnyű megemészteni a hatalomnak. Engem különösebben nem érdekel, mert nem nekik írom és nem az ő fogadtatásukra várok, hanem a közönségére, és ez bizony nagyon pozitív.

- Saját életből merít, vagy a környezetet figyeli?
- Az ember reagál arra a világra amiben él, és ezt próbálja megfogalmazni, szövegben is , zenében is. Ez néha sikerül, néha nem, de a szándék mindig az, hogy a dolognak köze legyen valami valósághoz, ne valamiféle álomról szóljon, meg csillagokról, meg a napról, meg a holdsütésről, meg a szerelmi vágyakozásról, arról is esetleg, de a dolog azt fejezze ki, amit az ember gondol, meg azt is, még inkább, amit érez. Ez ennyi, ennek az a trükkje, hogy nincs trükkje. Ami jön, az jön. Nem célozni kell vagy célba venni egy közönségréteget vagy egy generációt, és nem mások ízlésének a kiszolgálására kell csinálni, hanem a magunkéra. Van belül egy mérce és ehhez kell hűségesnek maradni.

- A család mit jelent önnek?
- Mindent. Attól vagyok ilyen jól, hogy van egy fantasztikus családom tizenöt éve. Van két gyermekem, egy tízéves meg egy húszéves lányom és egy csodálatos feleségem, velük élek harmóniában. És végre ennyi év után van hova visszatérnem, ez egy fantasztikus dolog, hogy nem csak csavargok és csinálom a dolgom, hanem visszatérek valahova, ahol várnak, ahonnan nem üldöznek el, nem utálnak ki vagy nem kergetnek el, hanem várnak, ez egy nagyszerű dolog.

- Milyen tervei vannak?
- Több lemez-, színházi- és több könyvtervem is van. Éppen március 28-án lesz a Csavargók tízparancsolata című monodrámámnak - amit én írtam és én is játszom - a bemutatója a Csokonai Színházban Debrecenben, ez a közvetlen terv.

- A színészet mennyire áll közel önhöz?
- Egyáltalán nem. Az előadásaim nem színielőadások, hanem előadóestek, ami teljesen más.

- Ennek ellenére mégis tagja egy színháznak, és pályája elején több filmben is szerepelt. Ez tudatos volt?
- Nem volt tudatos... Soha nem kellett mást alakítanom, mindig csak saját magamat, én nem is vagyok képes arra, hogy más legyek, mint saját magam, annyira meg vagyok átkozva ezzel, amilyen vagyok. A Kopaszkutyában, az Agitátorokban vagy az Eszkimó asszony fázikban is saját magamnak kellett lennem. Ez nem volt nehéz, de más meg nem tudtam volna lenni.

- Mit tanácsol azoknak, akik ma kezdik a zenei pályát?
- Ez egy nehéz pálya. Én nem tudok tanácsolni semmit, de ha nekem ma kellene zenélni ebben a világban, nem zenélnék.

Miért? Erre mindenki megtalálja a választ Hobo dalaiban, csak figyelni kell a szövegre. A Senkifalva lemez tükör. Tükör, ahogy egy tapasztalt csavargó látja a mai valóságot.

- Vörös B. Zoltán (Tisza Rádió Szeged) -

[2008.04.09.]