Egy szerelem története Dolhai Attilától
Az Operettszínház népszerű musicalsztárja új albummal jelentkezett, amelyen ismert és sokak által szeretett romantikus slágerek csendülnek fel. Az énekes-színész, aki mellesleg bizalmi szavazás nélkül is már most örökös tagja lehetne a Halhatatlan Rómeók Társulatának, ezzel a CD-vel önkezével saját testére szabta az ügyeletes sármőr skatulyát. Miként lett az elmúlt évben még az Olasz szerelem nagykövetéből idénre Ámor hazai földi helytartója?
Gondolhatnánk, semmiség az egész, nem kell hozzá más, mint egy nektárral teli kehely. Mivel a mában élünk, a megoldást keresve célszerű elhagyni az olümposzi magaslatot. Megérkezve a szerelmi csatározások földi színterére beérjük egy olyan koktéllal is, amelyet romantikus dalok egyvelege tesz fogyaszthatóvá és élvezhetővé.
A túlbuzgó mixelés azonban kizárt ebben az esetben, mert a lemezen elhangzó nóták szigorú sorrendiségének szerepe van. Az album címe nem csupán egy jól csengő közhely.
A magyar előadók slágerei életre keltenek egy érzelmekben bővelkedő történetet, nagyjából úgy, ahogy a valóságban is bármelyikünkkel megtörténhetne. Vonzalomból, vágyból szerelem szövődik, amely aztán hol az égbe repít, hol a földre taszít. Beteljesülés, bonyodalmak teszik érdekfeszítővé és semmihez nem hasonlíthatóvá a révbeérést.
Lehet, hogy sokak számára itt valójában véget is ér a történet, de számomra semmiképp. Egyszerűen nem elégszem meg vele, hogy a szerelmeseket valahol az Egyenlítő környékén, ahol ki van téve a „végállomás, nem megy tovább” elnevezésű tábla, elnyeli a porfelhő, aztán élnek boldogan, amíg meg nem halnak, vagy ameddig - mint a cikk végén található elemzésből megtudhatjuk - be nem toppan az újabb Kék asszony. Bennem kérdések sorjáznak, amelyekre a válaszokat igénylem is.
Mindjárt itt az első: Hol szerepel ebben a történetben Dolhai Attila?
A népszerű színész már így is rekordszámú hősszerelmes főszerepet tudhat magáénak, ezért érthető a részéről, hogy kicsit nyűg számára, ha a magánéletében is az ügyeletes szívtipró szerepét akarják ráerőltetni. Előző CD-jén a szerelemről énekelt, mint ahogy ezen az új albumon is. Ezáltal némileg úgy tűnik, hogy akarva-akaratlanul önmaga is megerősíti a fő- és mellékállású Rómeó szerepét.
Azzal önmagában nincs gondom, hogy ismét ezt a „témát” választotta. Apróbb kifogást azzal szemben emelnék, hogy nem érzem úgy, ebben az esetben az eszköz elég szent lenne a cél eléréséhez. Ahhoz, hogy ezt a szerelmi történetet el tudja mesélni, olyan dalokat is választott, amelyekről nem gondolom, hogy azokat egy ilyen kiemelkedő tehetségű embernek kellene elénekelnie.
Más előadók dalait feldolgozó művészektől hallani azt a – a feladat komolyságát lekicsinylőknek adandó - választ, hogy igenis valódi kihívás megfelelni az „elődök” által támasztott elvárásoknak. Én viszont úgy gondolom, hogy minden ilyen jellegű magyarázat csak azután ér valamit, ha az énekes elsősorban a saját kvalifikáltságát veszi alapul, és magához méri a produkció nehézségét. Véleményem szerint ennél a lemeznél Dolhai Attila alárendelte magát a dalok egy részének.
Következő kérdésem: Ki a lemez célközönsége?
Tekintsünk el attól a rosszmájú megjegyzéstől, hogy az énekesnek is vannak olyan rajongói, akik akkor is megvennék a CD-t, ha nonstop a bocibocitarkát énekelné megszakítva azzal, hogy közben rendel egy pizzát. Ha őket lehúzzuk a listáról, kik maradnak? Azoknak, akik musicaleket hallanak tőle a legszívesebben, még nem feltétlenül nyeri el a tetszését ez a néhol a táncdalfesztiválok hangulatát idéző összeállítás. A dalok között akad néhány, amelyet hallgatva nem éppen a legifjabb nemzedék esett szerelembe. Bár nagyon tetszett, hogy a CD-n egy kerek történet hangzik el, szerintem mégsem célszerű úgy összeválogatni a dalokat, hogy a mától ennyire távol essen a bennük megfogalmazott „életérzés”, és ezen az sem változtat, hogy a szerelem örök.
[2008.11.21.]