Goldie saját magát másolja új lemezén

A jungle és a drumandbass metálfejű, aranyfogú nagykövete 10 év után szerzői lemezt adott ki Sine Tempus címmel. Bár ne tette volna..

A jamaikai és skót szülőktől származó Goldie (polgári neve Clifford Joseph Price) gyerekkorát főként az utcán töltötte, a nevét akkoriban mint breaktáncos és graffitiművész emlegették.

A '80-as évek közepén tett egy rövid kitérőt az Egyesült Államokba, ahol megtanulta az arany megművelésének fortélyait. A tudását ezután aranyfogak készítésésben kamatoztatta (saját fogait is ő maga készítette). Miután visszatért a szigetországba, belevetette magát az angol elektronikus zenei szcénába. 1995-ben jelent meg az első albuma, a Timeless (rajta a három részes kezdő tétellel, amiből az Inner City Life-ot bizonyára sokan ismerik), majd rá három évre a duplalemezes Saturnz Return (a 60 perces Mother című szerzeménnyel, amit érdemes egyszer végighallgatni).

Hazánkban is járt: '98-ban a Sziget nagyszínpadán, majd miután bejelentette, hogy inkább a dj- és színészkarrierjére összpontosít és nem kíván újabb lemezt készíteni, már csak lemezlovasként látogatott el Magyarországra. Most azonban kódorog a neten egy Goldie album, amely a Sine Tempus címet viseli és nem mixlemez: hol soundtrack, hol pedig szerzői albumként van feltüntetve.

Sine Tempus

A lemezen lévő dalokat 2006-ban írta Goldie, akkor még egy saját film zenéjének szánta az anyagot. A filmből azonban még 2008-ban sem lett semmi, ezért a mester gondolt egyet és a Metalheadz weboldalán megjelentette a zenét, mint szerzői albumot. Ezért nem lehetett olyan sokat hallani erről a Sine Tempus projectről....

A számok hossza Goldie alkotásaihoz képest (átlagban 10 perc körüliek, de nem ritka az ennél hosszabb alkotás sem) igazán rövidnek számítanak (4-7 perc) - ami gyanús - és az infót végignézve sem találunk neves közreműködőket (az eddigiekhez képest David Bowie, Noel Gallagher, KRS-One és az Inner City Life-ban éneklő Diane Charlemagne), csupán Natalie Williamset és valami Jenna G-t - ami még gyanúsabb. Nem is kell valami különleges alkotásra gondolni, ez nem egy igazi Goldie lemez, hanem valami házi feladatként összedobott múltidéző, önismétlő anyag, amiben nincs semmi ötlet, vagy olyasmi, amit már ne hallottunk volna - erre persze már csak akkor jövünk rá, ha egyszer végighallgattuk.

Goldie-tól az ember ennél sokkal többet vár, én is azért egy hangyafasznyit izgatottan ültem le végighallgatni a Sine Tempus-t. Anno a Saturnz Return azért adott néhány felejthetetlen, örökzöld darabot (lényegében az egész album - úgy ahogy van - egy fontos alkotás, szerintem), azt évekig lehetett hallgatni és még manapság sem árt néha elővenni (a Timeless-t úgyszintén).

A Sine Tempus-t azonban nem hiszem, hogy valaha is előveszem, inkább minél gyorsabban elfelejteném az egészet: nincs benne semmi, amit már ne hallottunk volna Goldie-tól (vagy bárki mástól) és még önismételésnek is rossz, hiszen nem az van, hogy készített egy, az előzőhöz hasonló anyagot, hanem egy az egyben újból megpróbálta megcsinálni a Sturnz Return-t, csak most neves közreműködők, koncepció és új ötletek nélkül.

Minek vagdosott volna fel új hangmintákat, mikor ott voltak a régiek?

Goldie szépen visszament a '90-es évek vége óta üresen álló stúdióba, a pókhálós, dohos falak közé; szépen bekapcsolta a gépeket, kicserélt pár izzót, és visszatöltötte a rendszerbe a Saturnz Return hanganyagát, kiszedte a fontosabb hangokat, mintákat, és kicsit máshogy újra összerakta... Egy nagy rakás hangszer, a basszusok jelentős része, az effektek, a hangminták...stb nem egyszerűen idézik az előző albumot, hanem egyenesen onnan vannak. Egyszerűen vicc.

És míg a Saturnz Return-nél éreztük, hogy Goldie-nak nagyon személyes az a lemez, valamelyest betekintést engedett a gondolataiba, a számokon keresztül jól ki tudta magát fejezni, addig a Sine Tempus esetében csak a földbedöngölés marad meg. Nincs benne szinte semmi szentimentalitás, csupán ridegen, pontosan összeszerkesztett hangok és zenei szerkezetek rendszere. Ha valami pozitívat akarunk rá mondani, akkor az maximum annyi, hogy táncolható...

Van egy-két dal (Don't Give In, Never Still, Latin Skin és a Truez String), ami megtöri a folyamatos földbedöngölést, de igazából ezeknek sincs jelentősége, 10 évvel a Saturnz Return után ez inkább sötét árnyékot vet a Goldie-életműre, jobb lett volna, ha örökre eltemeti ezt az anyagot, és újból kiadja az előzőeket díszdobozban, Karácsonyra.

Ez a lemez messze nem lesz annyira kultikus, mint az eddigi alkotásai. Sőt, semennyire sem lesz az! Mindössze annyit ért, hogy visszatettem a régi albumokat a gépre...

-M-

[2008.12.02.]