Századik bulijukra készülődnek Polanski vámpírjai a Hevesi Sándor téren

Másfél évvel a magyarországi bemutatót követően, a 2009. január 9-i, immáron 100. előadáshoz közeledvén elmondhatjuk, Bécs, Stuttgart, Hamburg, Berlin, New York, Tokió, Varsó és Oberhausen után hazánkat is meghódították a dalos pacsirtával keresztezett vérszívó denevérek.

Egy egyedülálló vállalkozás sikertörténete

Csak remélhetem, hogy a darab hozott annyi sikert és örömet az őt életre hívó (vagy legalábbis honosító) családi vállalkozás életébe is, mint amennyi élményt nyújtott a rajongóknak, vagy éppen azoknak a szereplőknek, akik számára a Vámpírok bálja adott először lehetőséget arra, hogy előlépjenek az ismeretlenség (fél)homályából. Sajnálatosan nem olyan, értékalapú kort élünk, amikor biztosított lenne, hogy ha egy jó ötletet minden részletre kiterjedő igényességgel, szakmai hozzáértéssel és kitartó munkával megvalósítanak, akkor az anyagilag is rentábilis lesz az ügyben esetenként sokat kockáztató érintettek számára.

Persze a sikernek nem egyetlen és talán nem is legfontosabb fokmérője a pénz. Már önmagában az is hatalmas eredmény, hogy az alkotók bebizonyították, igazi minőséget nem csak az ismert, állandó repertoárral és nem kevésbé sztenderd szereplőgárdával bíró színházak tudnak produkálni.

Sőt. Sajnálatosan magyar vonás, hogy az ilyen sikert látva a környezetet nem a közös büszkeség tölti el és nem arra sarkallja a többieket is, hogy a magasra helyezett lécet ők is megpróbálják átugrani, hanem ott tesznek keresztbe a másiknak, ahol csak lehet. De a vámpírok rendkívül szívósa. Ezért is történetük a kezdeti nehézségek dacára mára az egyik legkedveltebb zenés színházi produkcióvál vált.

2007 június 30-án láthattuk először Krolock grófot és kompániáját az Erzsébetvárosban. Harminc évvel Polanski filmjének bemutatását követően és a musical változat bécsi premierjének tizedik évfordulóján állították az előadás alkotói a több száz jelentkező közül az a néhány tucat szereplőt Kentaur díszletei közé, akik a hazai körülmények között ritkaságszámba menő casting akadályait sikerrel vették.

A Cornelius Baltus rendező és Dennis Callahan koreográfus által vezetett szakmai stáb nem a sikerlisták éléről válogatott művészeket, hanem bárkinek lehetőséget adott, aki érezte magában a kellő spirituszt. A nevek figyelembe vétele nélkül, a legjobbaknak vélt karaktereket és hangokat választották ki. Példának okáért ezáltal kerülhetett egycsapásra az első szereposztás élére az akkor még szakmai berkekben is csak kevéssé ismert Egyházi Géza.

Talán Ő volt a legékesebb bizonyítéka e válogatási elv sikerének. De rajta kívül is említhetünk még tucatnyi művészt, aki köszönettel élt a lehetőséggel és bizonyította színpadra érettségét. Szeretném hinni, hogy a legtöbbjük számára nem egyszeri sikert jelentett a Hevesi Sándor téren jogosan bezsebelt vastaps, hanem egy olyan ajtót nyitott meg, amelyen újabb esélyek sora felé léphettek ki korábbi bezártságukból.

Ahol a nevek teremnek

Az egyik nehézség, amivel a vállalkozásnak meg kellett küzdenie, hogy ha a színpadról nem is, a színlapról eleinte hiányoztak azok a bizonyos „nagy nevek”. Kis országunkban e nélkül szinte „mission impossible” volt tömegeket bevonzani a produkciónak otthont adó teátrumba és sorozatos teltházat biztosítani. Hazánkban nincs olyan divatja a vámpírkultusznak, hogy az önmagában - vagy a kezdetben meglehetősen szolíd marketingtámogatás segítségével - eladta volna az előadást.

Aki megtapasztalta, hogy a PS Produkció olyan értéket teremtett, amit bármely színház örömmel tudhatna falai között, bizonyára szomorúan nézte az első időkben sokszor méltatlanul foghíjas nézőteret. De aki a kilencvenegynéhány előadás szinte bármelyikét láthatta, megjegyezte magának azokat a neveket, akiknek produkcióját szívből jövő vastapssal honorálta. Így napról napra egyre többen vannak a beavatottak („beoltottak”), és sokkal gyakoribb, hogy teltház és nem ritkán állótaps közepette fürödhetnek a megérdemelt sikerben és növekvő népszerűségükben a művészek. Nem véletlen nem színészeket említek.

Ugyanis a Vámpírok bálja a tekintetben is kivételes produkció, hogy az előadásban a tánc, a mozgás nem ragad meg a zenés színház megszokott kellékének szintjén, hanem ugyanolyan művészi és élvezeti értékkel jelenik meg, mint maga az ének.

A teljesség igényével

A Vámpírok bálja egy aprólékos gonddal felépített projekt. Erről tanuskodik az egységes megjelenés a különböző kiadványokon (plakátokon, szórólapokon, műsorfüzeten), a jól szerkesztett, stílusos és gazdag tartalommal bíró honlap, a „fanclub”, a megvásárolható kütyümütyűrcuccrelikviák széles választéka és a bemutató után nem sokkal elkészített CD is. Akiket megérintett az előadás (vagy akiket megcsapott a Nemere által hozott fokhagymaszag) bőven találhattak módot arra, hogy szorosabbra fűzzék kapcsolatukat szeretetük tárgyával.

A fő kérdés azonban az, hogy sikerül-e újabb csoportokat, rétegeket elérni, még többeket „megfertőzni”. Mert félő, hogy akik már az eddigi másfél év alatt is több havi fizetésüket – vagy szeretteik fizetését - költötték jegyekre, egy idő után kevesek lesznek ahhoz, hogy biztosítsák a szükséges véráramot. Még akkor is, ha a szereplőgárdát érintő, szinte folyamatos vérfrissítés apropóján újra és újra a jegypénztárba csábítja őket az el nem múló vágy. (Minden bizonnyal ilyen hatással lesz Kamarás Máté január eleji bemutatkozása is Herbert szerepében.)

Hosszasan merengtem, milyen jókívánság illenék a századik előadás ünnepléséhez. Azt mégsem mondhatom a vérszívóknak, hogy Isten éltesse őket sokáig... Úgy gondoltam, sokkal stílusosabb, ha az Éjkirálynő szavaival bíztatom Krolock grófot, Alfrédot és Sarah-t valamint Chagalt és Magdát, na és persze - a kirekesztés látszatát is kerülvén - Herbertet: százszor ölelj még!

-Balázs András- 

[2009.01.06.]