Megalománia: Muse - The Resistance

Amikor először végighallgattam a Matthew Bellamy vezette Muse ötödik nagylemezét azt gondoltam, hogy itt egy lemez, amit hülyére fikázhatok, és az milyen jó lesz, mert sűrűn ilyet úgyse teszek. Aztán arra jutottam, hogy ha annak idején az Absolution-t rongyosra hallgattam, akkor tőlem is megérdemelnek még egy esélyt, hogy mégse első blikkre született kritika álljon itt a The Resistance-ról.

Hiába tarolt nálam az Absolution, a Black Holes And Revelations steril világát valahogy nem bírtam megszokni. Bellamy sokkal kreatívabb annál, hogy leragadjon az Absolution rockosabb, néhol metálosabb világánál, és én azt vártam tőle, hogy mégis így lesz. Nem lett. A The Resistence-szel kapcsolatban ugyanezt már nyilván nem is lehetett elvárni az együttestől, így ha azt nézem, ez az album egyfajta logikus következő lépés a zenekartól.

A főnök a lemez megszületési körülményeinek kapcsán egyre többször emlegette a Queen nevét és nem véletlenül. Hogy a Muse érhet-e a Queen nyomába, azt erősen kétlem, mindenesetre a grandiózus, néhol megalomán megközelítés igencsak körbelengi ezt a tizenegy dalt. Bellamy ráadásul imádja a klasszikus komolyzenét is, ami annyiból mindenképpen hátrány, hogy néhol ömlengésszerű, túlságosan és indokolatlanul is hosszú dolgok születtek és a szórakoztatás, mint a zene egyik lényeges feladata, háttérbe szorul.

Persze ettől még érdekes dolgok születtek, ráadásul azzal a Mark Stent producerrel dolgoztak, aki csak azzal nem dolgozott a zenei elitben eddig, akivel nem akart. A hangzás ezáltal abszolút csúcsminőséget képvisel, sőt a zenébe az előzőeken kívül jó pár egzotikus zenei elem is került, ami érdekes hangszerelési megoldással is párosul.

A kezdés mondjuk pont nem ilyen, hiszen az Uprising tipikus minimál dizájn. Motorikus gitárzajok, gitár-nyektetés, Bellamy jellegzetes vernyákoló stílusa, megspékelve egy-kis tapsgéppel. A kettes Resistance úgy indul mint egy Dupla Kávé-sláger, de később inkább musical fordulatot vesz az egész. Az énektémákat Bellamy párszor, pár számban már elsütötte, így aztán az izgalomnak is oda. Az ezt követő szinti-pop Undisclosed Desires már majdnem Depeche Mode, mindenesetre a gitárt, mint olyat elég rendesen kiirtották belőle, de fülbemászó refrénje miatt simán sláger lehet belőle.

Az ígért Queen-hatások először egyértelműen a United States Of Eurasia (+Collateral Damage) című dalban ütik fel a fejüket. Már a zongora témái alatt lehet érezni a dolgot, de a refrén előtti kiállásból csak az nem hallja ki a Bohemian Rhapsody-t, aki süket, mint az ágyú. Ettől függetlenül ez a lemez egyik legsokoldalúbb dala, a keleties dallamokon át az egészen komolyzenei megoldásokig sok mindent felvonultat. A szintiszőnyegre érkező Guiding Light tipikus musical témákat feszeget, de az ezután érkező Unnatural Selection végre a keményebb vonulat, bár mintha egy kis System Of A Down (!) és megint csak Queen ütné fel a fejét benne, de így is a lemez legjobb és legrockosabb dala.

Az ezt követő MK Ultra más, mégis legalább ilyen jó, holott ebben inkább a szintetizátoré a főszerep. A kicsit furcsa című I Belong To You (+Mon Cour S'ouvre A Ta Voix) poposra vett dallamai és néhol nagyzenekari hangjai viszont nem igazán hatottak meg, igaz a dalt lezáró bárzenés rész kiváló. A lemezt egy grandiózusnak szánt trilógia, az Exogenesis: Symphony zárja, ami - a nevéből is kiderül – sok komolyzenei hatást hordoz. Az Overture címre keresztelt nyitány akár filmzene is lehetne, de sajnos bealszom rajta. A szép álmok a Cross Pollination című második szekcióban is folytatódnak, de a harmadik részben a Redemption-ben alussza ki magát igazán az ember. Nem is értem ezzel a lezárással Bellamy mit akart, de nagyon nem passzol ide a végére. Gyanítom, ha a siker nem számítana, csupa hasonlóval próbálkozna, de szerencsére van aki visszahúzza a valóságba.

Ahhoz képest, hogy igen mélyről indult a The Resistance-szel való barátkozás, mára már jóban vagyok az albummal, de olyan jóban a Muse-zal, mint az Absolution idején, már szerintem nem leszünk soha. Két-három Unnatural Selection vagy MK Ultra még elfért volna itt, és ha Bellamy az Exogenesis: Symphony-szerű dolgait egy szólólemezre tartogatná, mindenki jobban is járna. Ez így 3.5, de ahhoz képest honnan indultunk, már nagy eredmény ez is.

-sunthatneversets-

[2009.10.06.]