Egy újabb kameruni csoda - Etienne Mbappé az A38-on

2009. szeptember 24-én egy régi álmom vált valóra, Etienne Mbappé és zenekara, a Su La Také az A38-on vendégeskedett.

A basszusgitáros-énekes pályafutása sokban mutat közös vonásokat Richard Bonáéval. Mindketten Kamerunban születtek, majd Párizsba költöztek, közös példaképük Jaco Pastorius, s együtt játszottak Salif Keitával, Manu Dibangóval, Joe Zawinullal, valamint az újjáalakult Steps Aheaddel.

A session-zenészkedés után mindkét előadó saját karrierje építésébe kezdett, s azóta sikert sikerre halmoznak. Bár Bona inkább populáris irányba mozdult el, Mbappé továbbra is az igen bonyolult, gazdag hangszerelésű és nehezebben emészthető kompozíciók hagyományait követi.

Énekhangja ércesebb, basszusgitár-játéka keményebb, s nótái nemcsak az élet örömeiről, hanem éppúgy a világ gondjairól is szólnak. A fekete frontember négy rendkívül tehetséges fiatal, fehér, francia muzsikussal lépett fel a hajón, – a szerény jegyárak ellenére – sajnos viszonylag enyhe érdeklődés mellett. A nyitódal a Su La Také címmel tavaly megjelent, sorrendben második album egyik vidám hangulatú szerzeménye, az Aye (Yen’ Etomi) volt, amely a harmadik világ óriási adósságáról szól. A zenekar felállása valódi unikumnak számított: férfi és női ének, basszusgitár, gitár, hegedű és dob.

A Mbappé lemezekről eddig megszokott hangszerek, mint pl. a szaxofon, a trombita, a harsona, a billentyűk, a cselló, a perka vagy a vibrafon mind hiányoztak a színpadról, mégsem lehetett érezni a hiányukat. Számomra érdekesség volt, hogy a folytatásban nyolc szám csendült fel egymás után, s mindegyik a Misiya című 2004-es debütáló CD-ről. A sorrendben második dal egy dob-virgázással, és – egész nyugodtan Bona-alázónak nevezhető – basszer-szólóval indult. Mr. Mbappé kék testű öthúros hangszerén rikító színű húrokon muzsikált, az immár védjegyévé vált fekete selyemkesztyűjében.

A Mukanbilan (Remegés) kezdetben nyugis tempója gyors énekes résszel folytatódott, a speedy walking bass és újabb durva szóló mellett egy találó gitárrögtönzés is helyet kapott. Az embernek a sok tempó- és stílusváltás hatására már-már olyan érzése támadt, mintha 4-5 dal lenne összegyúrva egyetlen szerzeménybe. A Malinga Ma Loba (Az istenek haragja) kissé zavaros startját felejtette a rockos folytatás, s a letisztultabb, slágeres refrén. A nagyon gyors éneket egy disszonáns hegedűszóló, majd egy humoros basszus- kontra szólógitár párharc követte. A lassú és gyors betétek váltakozása végül egy egyszerű fináléban ért véget.

Egy újabb M betűs című szerzemény, a Miso Ma Munami (A fiam szemei) lihegős kezdése hatalmas basszus groove-val párosult. Az énekesnő, Cate Petit sokat dalolt douala nyelven Mbappét kiegészítve, s ismét egy virtuóz, folkos hegedű-imprót hallhattunk Clement Janinet részéről, Nicolas Viccaro-féle csodás dob kísérettel. A gitáros Cedric Baud akusztikus hangszerén egy pár perces Pat Metheny-re hajazó intrót adott elő, mely egy nagyon szép lírai folytatásba, az O Mwititibe (Sötétségben) torkollott. Ezúttal nem volt sem dob, sem hegedű kíséret, Cate viszont végig szenvedélyesen énekelt, míg Etienne biztosította a háttérvokált és a visszafogott basszusalapot, amely később egy rendkívül komoly technikai tudást felvonultató szólóban teljesedett ki.

A népszerű kameruni zenei stílust, a makossát tapasztalhattuk meg élőben a hangulatos Ambass előadása során. Perkás hangzású dob, slap bass és egy rövid hegedű-megvillanás jellemezte a dalt. Ezután autentikus afrikai beatbox következett E.M. jóvoltából a Bewouki Bongoban (Nevetséges kérkedés). Az indulószerű, törzsi jellegű dobolás és a speckó basszustechnika kellemes sodrásúvá tette a nótát, melyet a közönség ritmusos tapsa segített, s valódi bonás vonásokat muatott. „Budapest, are you guys OK?” – kérdezte Mbappé, aggódva a hangulat felől.

Ők mindenesetre jól érezték magukat, s egy szuper groove-val folytatták a műsort, amely az első album első dala, az Ee To Kem (Igen vagy nem) volt. Leszámítva az eredeti verziót tarkító pénztárgépscanner-csipogást, a banda ismét jól ötvözte a stúdióverziót, valamint az ötletes élő hangszerelést. Volt itt rock-gitár és keleties női vokál is egyszerre. A Su La Také együttes ismét, szinte pihenés nélkül kezdett bele a következő nótába.

Az Olo Iyot egy nagyon izgalmas harmóniákat felsorakoztató basszusgitár-intró nyitotta, amit egy annál is érdekesebb hegedűnyúzás követett. A nehéz kezdet után már könnyedebb folytatást hallhattunk, keleties stílust árasztó, majd gyors reggae-ben kiteljesedő blokkot. A csúcspont mindenképpen a hatalmas hegedű produkció volt, óriási hangulatot teremtve. Szakadt farmeres előadótól én ilyet még nem hallottam! A fáradt közönségnek dedikált utolsó előtti szám (a koncert amúgy éjjel fél 11-kor kezdődött!) a fülbemászó Mangledi (Rozsda) volt, bonás bass-szel és dúdolással. A dal előadása során Cate Petit zavarba ejtő hastáncát és közben Paul Viccaro ötcsillagos dobszólóját csodálhattuk meg. Az egyetlen ráadást egy számomra idegesítően gyors és ismeretlen szerzemény jelentette, amely szerencsére nem felejttette az elmúlt több mint másfél órát.

Sajnálatos módon, a setlistből kimaradtak az olyan alapvető slágerek, mint a Su La Také, a Your House, az Alane vagy a Misiya, és számomra érthetetlenül kevés track szólt a frissebb lemezről. A szerény, ugyanakkor profi tagokból álló zenekar – akik közül eddig csakis az énekesnő játszott korábban Mbappé-albumon – ötletes megoldásai igazán nagyra értékelendők.

A frontember kivételes tehetségű zeneszerzői, basszusgitáros és énekes kvalitásai felejthetetlen élményt nyújtottak a jelenlévők számára. Richard Bonához képest egy nagyban eltérő jellegű, sokkal nehezebben emészthető, melankolikusabb hangulatú, ugyanakkor szintén hamisítatlan kameruni jazzt élvezhettünk, ezernyi más stílussal ötvözve. Bár a poénok nem repkedtek úgy a számok között mint Bonánál, s a hajó sem volt dugig tele rajongókkal, de kompromisszumoktól mentes, ősi erejű, gazdag és értékes muzsikát kaphattunk mindannyian útravalóul.

-Greg, gregjazz.blog.hu-

[2009.10.16.]