Agnostic Front és társai az a38-on

Csucsu félve ment be, de hál istennek a biztonságiak már a bejáratnál kiszűrték a renitensnek tűnő elemeket.

2005. március 15. Budapest @ A38, Böiler (Hun), Punishable Act (D), Death Before Dishonor (Usa), Diecast (Usa), Agnostic Front (Usa)

Letipliztem egyedül erre a bulira, pedig egyedül nem jó koncertre járni, de szerencsére mindig vannak ismerősök mindenhol, úgyhogy elmondhatom az aggódó barátaimnak, hogy nem unatkoztam.

Amikor ilyen sok amerikai zenekaros koncert van, ahol ráadásul a zenekarok tagjai izmos, tetovált, kemény emberek, és izmos puff-puff, durr-durr zenét játszanak, akkor fennáll a lehetősége annak, hogy olyan emberek is lekeverednek koncertlátogatni, akik nem feltétlenül szórakozásra vágynak, hanem mondjuk fogvédővel mennek a tánctérre hepciáskodni, meg minden. Nem kedvelem az ilyen embereket. Szerintem gonoszság lakozik a szívükben. Ám e ponton illeti egy hatalmas dicséret a szervezőbrigádot, valamint az ajtónálló fiúkat, mivel a gyanús elemeket teljesen klasszul megszűrték, nevezetesen kevés volt a boxoló és sok a koncertlátogató.

A koncertet a magyar streetpunk-oi szintér (létezik egyáltalán ilyen?) prominens képviselője a Böiler nyitotta, akiket később az Agnostic-os srácok kedvesen megdícsértek, mondván, hogy „jó volt”. Egyébként érdekes adalék, hogy az egyik stabil tag, Jani, a Pannonia Allstars Ska Orchestra-ban is tag, mégpedig vokálozós szerepkörben mozgolódik KRSA mellett. Erre a kockásszoknyás lányok biztos felkapják a fejüket. Vagy nem. Egyébként a Böilerre visszatérve elmesélném, hogy az én kapcsolatom mindössze annyiban merül ki velük, hogy magam is zuglói lokálpatrióta vagyok és ez róluk is elmondható, de a szöveg- és zenevilága az együttesnek igen távol áll tőlem. Elég nyers, barázdálatlan, meg minden ilyesmi. Nehéz azonosulnom az olyan szövegekkel, hogy aszongya „jó volna egyszer bosszút állni, rendőrökbe kést szurkálni, gyűrűs kézzel pofán b**ni, dögöljön meg mind”. Emellett egyébként rendkívül szórakoztató a dolog. Mondjuk azokat a rohamrendőr jellegű entitásokat én is pofán b**nám gyűrűs kézzel, akik 16-an rontottak ránk, miközben szolidan sörpöztünk az utcán. No…

A fellépésüket sokan sz**nak, sokan jónak titulálták azok közül, akikkel dumcsiztam, T. Gabi nevű kedves ismerősöm például nagyon jónak. Én inkább nem mondanék semmit, mivel kezdek az utóbbi percekben lelkileg közel kerülni az együtteshez és, mint kis, kedves csucsu, ezt nem szívesen rombolnám le.

Eztán érkezett a nagyon kemény és nagyon germán Punishable Act, akik tényleg nagyon kemények. Igaz, hogy végigmosolyogták a koncertet, de nagyon keményen mosolyogtak. Na, jó, ez nem igaz. Lerántották a leplet a gyermeki lelkükről és ezért nem is tűntek keményeknek, hanem inkább csak aranyos kis murciknak, akik tévúton vannak. Ezt Zs. Tomi barátom is megerősítette, akivel összefutottam és dumcsiztunk kicsit.

A Death Before Dishonor egy nagyon kemény és nagyon amerikai együttes. Tényleg kemények, meg minden. Tetováltak is voltak emellett. Például az egyik tagnak –azt képzeljétek el- össze volt firkálva tetoválós filctollal a nyaka elöl, amit toroknak hívnak. Besz**s. Ők egyébként a kemény zenekarokhoz hűen olyan szavakra helyezik a szövegben a hangsúlyt, mint friends, family, united, forever, honor, lesson learned, ilyesmi. Egyszerű emberek ezek, nem túl bonyolult szövegekkel, ami kemény és bombázza az agyadat. A nadrágod meg lobog a basszustól a koncerten. Ilyesmi. Nekem nem tetszett. Bár őszintén szólva egyik zenekar sem, de hát ez más tészta.

Utána a Diecast vette át a stafétabotot, akiknek az énekesük hosszú, zsíros hajjal rendelkezett. Ettől nekem egyből szimpatikus lett, mert már elegem volt az izmos, kopasz, tetovált emberekből. Jó volt végre egy hosszú hajú, dagi, szakállas csávót látni. Sajnos a zenéjük elég sz*r volt, merthogy ők is ezt a manapság unalomig ismételt, divatos és népszerű dolog művelik, hogy nagyon morognak, aztán a refrénben meg szépen énekelnek. Lóbálják a gitárokat és az énekes meg a haját. A Diecast koncertjéből 2 pozitívumot tudnék kiemelni. Az egyik a dagi srác hajpörgetése \m/, a másik pedig a dobos. Ráadásul mindketten csúnyák is voltak. Az jó.

Az Agnostic Frontra végre megtelt a koncertterem. Megjött pár fogvédős muay-thai harcos is, blood and honor tetkóval a hátán, meg a sok mindenki más is. Itt már végre nem csak a három darab 16 éves erősen ittas állapotban lévő öcsi lökdöste egymást habzó szájjal, hanem beindult a fejenmászás, meg a tömegünnepély. A zenekar nagyon pozitív volt, jófejkedtek, meg dumcsiztak néha, hogy mit, azt már elfelejtettem, de egyszer sem mondtam, hogy „hát ez hülye vagy”, úgyhogy valószínűleg csupa jó dolgot, olyat, amilyet a nagy amerikai együttesek szoktak mondani a kis magyar klubokban. Én élveztem.

Találkoztam sok ismerőssel, pár nagyon régen látottal is. Balhé egyáltalán nem volt, csak olyan kis dolgok, amiket néhányan aránytalanul felfújtak, tánc volt, dumcsizás, keménykedés, tetoválás kiállítás, meg minden. Söröztem is egy picit. Jó volt.

i hate cops csucsu

[2005.04.10.]