James Blunt

James Blunt szerint a dolog úgy áll, hogy az lehet, hogy öregszünk, de semmi sem változik az általános iskola elkezdése után. „Úgy látszik, hogy teljesen ugyan olyanok vagyunk, mint amikor nyolc éves voltam. Az iskola udvarán a gyerekek arról pletykáltak, hogy ki csókolózott kivel, ki mit mondott a másikról, ki nem menő, mert béna cuccokban jár. És amiről az emberek világszerte írnak az az, hogy ki csókolózott kivel, ki mit mondott és ki milyen ruhában volt.”

2005 óta, hogy megjelent a „Back to Bedlam”, Blunt debütáló albuma 11 millió példányban kelt el világszerte, 18 országban volt listavezető és 35-ben ott volt a top10-es listán. Az énekes elismerései között szerepel öt Grammy jelölés, Amerikai slágerlista első helyezés a „You’re Beautiful” című dallal, ami eddig csak Elton Johnnak sikerült a „Candle in the Wind”-del, valamint két MTV Awards és két Brit Awards.

Ez a látszólag gyors szupersztárrá válás és az ezzel járó élmények alkotják második, a Custard/Atlantic gondozásában megjelenő lemezének, az „All The Lost Souls” dalszövegeinek alapját. A 10 dalból álló dalciklus az életről és a halálról nagy előrelépés a „Back to Bedlam” után, melyet Blunt így méltatott: „egy nagyon őszinte és kissé naiv gyűjteménye ez gondolatoknak, érzéseknek és tapasztalatoknak. Úgy írtam ezeket a dalokat, hogy nem hittem volna, hogy lesz aki valaha meg fogja őket hallgatni.”

Mostanra viszont biztosan tudja, hogy van egy lelkes hallgatósága, aki alig várja, hogy halhassa a dalokat „az utazás hullámhegyeiről és hullámvölgyeiről”. Blunt csak mérges lesz, ha felemlegetik azt a megjegyzést, hogy mivel jól felvitte az Isten a dolgát, már teljesen távol került a rajongóitól. „Csak azért mert rámragasztották az egyébként eléggé múlandó ’híresség’ jelzőt, még nem lettem kevésbé emberi. Ugyan azokon a dolgokon megyek keresztül, csak most már az anyukám tudja meg ezeket először.” – mondja nevetve, a bulvárlapokban megjelenő cikkekre célozva.

És valóban, ha valaki meghallgatja az „All The Lost Souls”-t és rögtön világossá válik számára, hogy Blunt arról énekel ami összeköt minket és nem arról, ami szétválaszt. Mindannyian szeretetre, kényelemre és biztonságra vágyunk, főként akkor, amikor ezek a dolgok távolinak tűnnek. Ezekkel az útelágazásokkal foglalkozik az énekes, és az „All The Lost Souls” című lemezén arról énekel, hogy mennyire fontos és sürgető ez az út.

„Átéljük ezt az elképesztő élményt, amit életnek hívnak, és megpróbáljuk megérteni és felfogni, hogy miért is vagyunk itt.” – magyarázza. „Én tényleg szeretem az életet. Tényleg élvezem, de aggódom. És ahogy ketyeg az idő – ami bizony elég rövid – elkezdünk tűnődni, hogy mit tudunk kihozni belőle, hogyan lehetne mélyebben megélni, megtalálni az értelmét, és azon gondolkodunk, hogy miért csináljuk pont azokat a dolgokat amiket csinálunk hogy azokkal töltsük ki az időnket. Azt hiszem, ezt mindannyian megtapasztaljuk.”

Az „All The Lost Souls” anyagát James a „Back to Bedlam” turnéja közben alapozta meg. Írt öt dalt, amit ki is próbált a nagyon készséges közönségen. Amikor eljött az idő, hogy elkészüljön a többi dal is, Bluntnak szüksége volt rá, hogy egy kicsit kiszálljon az elmúlt évek mókuskerekéből és nyugalmat találjon. 2006 nyarán visszavonult Ibizára, Spanyolország partjaihoz. A folyamatosa zsivaj után nem volt könnyű megszokni a csendet. „Ez volt az első olyan perc, amikor le kellett állnom, és megnézni, hogy mi is történt az elmúlt három évben, és végig kellett ezt gondolnom.” – meséli.

James újra visszatért Ibizára az elmúlt tél során, és egy igazán nem várt forrásból merített ihletet. „Valaki ellopta a bojleremet, így nem volt fűtés.” – meséli. „A házban ültem kabátban, sapkába és ujj nélküli kesztyűben zongoráztam. A szerelő azt mondta, olyan vagyok mint egy szerzetes. Amikor fázol és magad vagy és nem beszéled a nyelvet, akkor tudsz ’ez egy igazán szörnyű élmény volt’ hangulatú dalokat írni. Azok a nóták amiket nyáron írtam miután éppen csak kiléptem egy klubból sokkal vidámabbakra sikerültek.”

Mivel új színt szeretett volna az album dalaiba vinni, Blunt azt kérte a kiadótól, hogy „ne olyan szerzőkkel hozzák össze, akik nyílvánvaló választások lennének, azért hogy egy kicsit felszabadítsák őt.” Bár Az albumon található dalok nagy részét egyedül írta meg, a kérése eredményeként olya szerzőkkel dolgozott együtt mint Mark Batson (Dr. Dre, Dave Matthews Band), Jimmy Hogarth (akivel a Bedlamon is közösen dolgoztak már), Steve McEwan, Eg (cq) White, és Max Martin.

„Zeneileg az albumhoz a hetvenes évek nagy művészei nyújtottak inspirációt, mint például a Fleetwood Mac, Don McLean, Elton John, talán egy csipetnyi Steely Dan , és ha szerencsém van, egy kicsi Bowie” – mondja, majd huncutul hozzáteszi: ’és ha nem tévedek nagyot, akkor egy kis Zeppelines hatás is van benne.”

Az albumot az első kislemezre is kimásolt, sokrétű és bulizós „1973” nyitja, amely nosztalgiával tekint vissza a barátokkal töltött időre. Az olyan dalok, mint a „One of the Brightest Stars” és az „Annie” azokról a szeszélyekről és torzulásokról szólnak, amelyek a hírnévvel járnak. A „CarryYou Home” és az „I’ll Take Everything” a törékeny halandóságunkkal foglalkozik, míg az „I Really Want You” és a „Same Mistake” megmutatja Blunt legérzékenyebb oldalát.

Az egykori sandhursti diák aki szolgált Koszovóban elismeri, hogy úgy érzi, a szavak határokat szabnak neki, de a dalokban megtalálja azt a szabadságot, hogy le tudja írni azt is amire nincsenek szavak. „A zeném önéletrajzi. Ez az én önkifejezésem, és szükségem van rá.” – mondja. „Ez egy szükségszerű önkifejezés, különben nem lennék más, mint az a brit srác, aki egy csigaházba bújt.” Azoknak pedig, akik a vallomását túl drámainak találják, Jeff Buckley szavait ajánlja: „Az érzékenység nem gyengeség. Arról szól, hogy pontosan átérezzük, hogy egy bolha landolása a kutyán olyan mint egy hangrobbanás.”

Amikor eljött az ideje hogy felvegyék a dalokat Los Angelesben Tom Rothrock producerrel, akivel James a „Back to Bedlam”-on is együtt dolgozott, Blunt azokkal a zenészekkel érkezett, akik a turnén a zenekarában voltak. A felvétel hatalmas kontrasztot jelentett a Bedlam rögzítéséhez képest, hiszen akkor Blunt stúdiózenészekkel dolgozott, és sok hangszert ő maga játszott fel. Ezúttal viszont „csak leültem a zongorához vagy a kezembe vettem a gitárt és eljátszottam a bandának a dalokat és elmondtam, hogy mit szeretnék” – meséli. „Két és fél évet töltöttünk együtt a turnén. Pontosan tudják, hogy mi az amit akarok és nagyon kevés idő kell nekik hogy a vázat megtöltsék élettel.”

A stúdiómunkák végeztével Blunt lelkesen várja, hogy újra a rajongók előtt álljon a színpadon. „A turnézás a legnagyobb mulatság amiben csak része lehet valakinek” – meséli. „A legjobb találmány amivel valaki valaha előrukkolt.” De még ő is elképzel egy napot, reméljük hogy ez a nap a nagyon távoli jövőben van, amikor már nincs ott a közönség. Az album záró dalában, az „I Can’t Hear the Music”-ban csendes belenyugvással énekel arról, hogy miután a rajongók tapsvihara elhal és lemegy a függöny utoljára, a zene akkor is megmarad.

Blunt számára ez egy dal a reményről és a legfontosabb emlékeztető, hogy miért van itt. „A refrén összefoglalja a lényeget: ‘And if I can’t hear the music and the audience is gone/I’ll dance here on my own.’ (ha már nem hallom a zenét és a közönség is elment, egyedül fogok táncolni) Ezzel azt szeretném mondani, hogy a szenvedély miatt csinálom. Azért csinálom mert szeretem, és a közönség lehet hogy csak időlegesen van velem.” (jamesblunt.com)

[2008.10.26.]