Laczó István

Laczó István 1904. szeptember 16-án Szombathelyen született. Építészmérnöki diplomát szerzett, majd részt vett Európa első fedett uszodájának megalkotásában. Szakmai tevékenysége Olaszországba és a Vatikánba szólítja, ahol munkája mellett énektanulmányokat folytat a római Santa Cecilia Akadémián, tanára a kiváló Maestro di Pietro. Felfigyel rá Mascagni, akinek ajánlására felveszik a budapesti Zeneakadémiára, ahol Dr. Székelyhidy Ferenc növendékeként 1935-ben – 2 év alatt – megszerzi operaénekesi diplomáját. Már ezt megelőzően, 1934 decemberében sor kerül színpadi bemutatkozására a Fra Diavolo Lorenzo szerepében. Az Operaház szerződteti, ahol 1935. december 14-én debütál a Toscában Cavaradossiként.

Pályája üstökösszerűen indul, egymás után énekli a legnehezebb tenor szerepeket. Mérnöki pontossággal vezetett művészi naplójából megtudjuk, hogy 24 operában 27 szerepet énekelt 744 alkalommal, ezek között 131 alkalommal Manricót és 122 alkalommal Caniót. Továbbiak többek között: A rózsalovag Énekese, Bánk bán, Hunyadi László, Radames, Turiddu, a Mantuai herceg, Arnold, Alvaro, Don José, Enzo, Pinkerton és Kalaf. (A Tell Vilmos Arnoldjaként 6 estén 60 „kétvonalas c” és fél tucat „desz” az összteljesítmény.)

Fényes sikerei mellett nyaranként Porto Recanatiban Astolfo Pescia vezetése alatt tovább csiszolja énektechnikáját. Benjamino Gigli barátságába fogadja, figyelemmel kíséri fejlődését és támogatja művészi útját.

Nemzetközi karrierjének első állomásai: 1938: Hilversumi Rádió (Manrico), Párizsi Opera, Rio de Janeiro (Teatro Municipal, Mantuai herceg); 1940 május: Torino (Teatro Regio, Kalaf, partnere Gina Cigna,vezényel Tullio Serafin); 1940 december: Milanói Scala. A világháború azonban közbeszól, számos meghívása és hanglemezgyári szerződése is meghiúsul. A háború alatt és után is szélesíti repertoárját a következő szerepekkel: Assad, Tannhäuser és Otello, utóbbiak Otto Klemperer vezetése alatt. 1948 októberében Perugiában Karl Böhm vezényletével Händel Samsonjának címszerepét énekli, partnere többek között Boris Christoff is. 1949 elején a nápolyi San Carlóban nagy sikerrel énekli Pinkertont (Giuseppe Taddei, Vittorio Gui) és Kalafot. A Turandotban Maria Callas a partnere, az egyetlen magyar énekes, aki Callassal főszerepet énekelt.

Ismét közbeszól a történelem: a belterjes kultúrpolitika a többi nemzetközi hírnévre hivatott magyar énekessel, muzsikussal egyetemben arra kényszeríti, hogy csak itthon szerepeljen, így legalább mi élvezhettük tékozló művészetét, hiszen nemzedékének legnagyobb erejű és legfényesebb magasságú hőstenor hangjának birtokosa.

Egyfelől nagy műveltségű, művészi szinten festő-rajzoló építész, ugyanakkor a színpadon őstehetség, egyedülálló temperamentummal, szenvedéllyel. Még az ötvenes években is vállal új szerepeket, például a Halka Jontekjet, számos ária és dalestet ad, koncertpódiumok gyakori vendége. 1961. október 13-án Manricoként ünnepeli negyedszázados operai tagságát. Hangja teljében betegsége miatt búcsúzik a színpadtól 1963-ban. Érdemes művész, 1965. szeptember 27-én hunyt el Budapesten.

[2008.01.28.]