Egyszerűen gagyi: Bad Boys Blue - Heart & Soul

Egy különleges lemezt tartok a kezemben. Mitől az? A Bad Boys Blue-ról 1998-ban hallhattunk utoljára. Akkor ők is - mint sok más 80-as évekbeli előadó - visszatértek, régi nótáik remixével. Akkoriban a Modern Talking indította el ezt a hullámot. Ők majdnem a kezdeti sikereiket érték el újra, nem mellékesen bekaszálva egy csomó pénzt. Akkor a Bad Boys Blue a ’86-os You’re Woman című nótájukat modernizálták. És már ez is több mint tíz éve volt. Hát igen! Az idő múlik.

Hőseink 2009-ben új stúdióalbummal jelentkeztek. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen lemezt készít ez a zenekar, a mai, globális szinten megborult zenei világban. Több alternatíva létezik: lehet egy teljesen új és trendi zene, a mai stílusjegyekkel felvérteze; vagy hűek maradhatnak önmagukhoz és az amúgy is divatos retro jegyeit hordozzák magukban a nóták.

Hát az első verzió nem jött be! A „retróság” pedig ebben az esetben nem lett pozitív. A nyolcvanas években a német slágergyárosok csakúgy ontották a jobbnál jobb disco nótákat, amelyek mai napig etalonnak számítanak a retro-disco műfajban. Gondoljunk csak a már említett Modern Talkingra, vagy akár az akkori Bad Boys Blue-ra, de sorolhatnánk még az együtteseket. Ezek mind jól felépített projectek voltak; ötletes, de egyszerű nótákkal, jó stúdiómunkával és koncepcióval.

Annak idején nem is létezhetett zenekar és nem készülhetett lemez ezen feltételek hiányában. Mára ez is kihalt. Ennél az albumnál azt érzem, hogy gyorsan írjunk egy lemeznyi dalt, a lehető leggyorsabban hangszereljük meg. Szerintem ez a lemez nem készült fél évig sem. Aztán úgyis jó lesz, mert Bad Boys Blue!

Akkor még bakeliten nekem megvolt a ’86-os, talán legjobb és legsikeresebb Bad Boys Blue lemez. Ezen korongon lévő „Bad Boys-oknak” köze nincs a most kezemben tartott CD borítóján pózoló két úriemberhez. Tehát az eredeti felálláshoz képest az egész zenekar kicserélődött mára. Szóval megállapíthatjuk, hogy a Bad Boys Blue, soha nem egy zenekar, hanem egy zenei project volt, amit valakik létrehoztak, általában ők vették le a nagy pénzeket is. A borítóra rakott embereket pedig úgy szedték össze. Jobb esetben még a lemezen lévő dalokat is ők énekelték. Persze láttunk ellenpéldát már akkor is. Gondoljunk csak Milli Vanilli-re. Dehát ezt mi sajnos nem tudhatjuk.

Egyébként a Bad Boys Blue története 1984-ben kezdődött Németországban, Kölnben. Ekkor döntött úgy Tony Hendrik és felesége Karin van Haaren, a CoconutRecords alapítói, hogy létrehoznak egy új zenei projectet. Az alapfelállás a következő volt: John Edward McInerney (született 1957. szeptember 7-e, Liverpool, Anglia), Trevor Oliver Taylor (született 1958. január 11-e, Montego Bay, Jamaica, 2008. január 19-én meghalt) és Andrew Freddie Thomas (született 1946. május 25-e, San Francisco, USA).

A kezdeti sikerek után meg is torpant a project. Tagok jöttek és mentek. John Edward McInerney-hez, aki 1988 óta tag, 2006 januárjában csatlakozott Carlos Ferreira (született 1969. április 11-e, Mozambik). Ezt a felállást láthatjuk ma is.

Az új lemez viszont enyhén szólva is roppant egysíkú, semmitmondó és gagyi lett! Nem szoktam egyértelműen pálcát törni egy album felett és megpróbálom minden lemezben meglátni a jót, de ebben sajnos nem sikerült. Persze biztos vannak olyanok, akik felfedezni vélik benne a Bad Boys Blue sajátos jellemzőit, már ha van ilyen. Nekem nem sikerült.

Kezdjük ott, hogy mind a 17 dal - kis túlzással - tökéletesen egyforma. Össze lehet számolni két kezünkön, hogy ebben a tetemes mennyiségű trackben összesen hány dobloopot (előre elkészített dob téma) és hány hangszínt lehet hallani. Az összes dalban majdnem csak ugyanazon hangszerek szólalnak meg. Ráadásul sikerült a hangszerelőknek a legbutább szinti arpeggiókat előhívni egy olyan szoftverből, ami mára kissé már elavult. Aki tudja, miről beszélek, annak a ReFX Vanguard szoftverszintetizátor neve nem ismeretlen. Annyira jellemzően durva és buta hangja van, hogy ezerből felismerem. Ez pedig a számítógép „gagyi” mappájából előhívott, „ötlettelen” nevű doblooppal párosítva már egyenesen borzasztó.

Na ilyen muzsikát hallhatunk a lemezen, egy nagyon középszerű énekléssel kiegészülve. Egyedül a „Russia in my eyes”-nál kaptam fel a fejem. Nevezetesen mikor a dal elején megszólal az általunk is ismert „Zúg a Volga” című örökbecsű szovjet remekmű, persze egy bugyuta szinti hangszínnel, a fentebb tárgyalt szoftverből. Na de ötletes is lett volna, ha nem jön az ének és egy szörnyű refrén. Hogy az ismert nóták sora folytatódjon, következik még egy orosz illetőségű dal, a „Those Were the Day”. Ez magyarul a Dolly Roll által megénekelt „Ábrándos, szép napok” című dal, Bad Boys Blue módra. Hát ez is borzadály, főleg a refrén „lalázása”, a rengeteg ének javító által kihúzott egyenes hangok miatt is.

Ezek után már csak három remix van hátra, ami cseppet sem javít az eredeti dalokon. Talán azt hihetnénk, hogy a Bad Boys Blue mindegy mit készít, mert a név majd úgyis eladja. De ez nem így van. Komolyan mondom, én még ennyire rosszat nem láttam és hallottam.

A korosodó „diszkósztárok” mellett bájolgó, szintén nem a legfrissebb kiadású szőke lányok, vagy asszonyok, ráadásul olyan beállításokban, amit legutóbb egy jobb érzésű, Ohat-Pusztakócson alakult lakodalmas zenekar demo lemezén láttam, annyi különbséggel, hogy itt van egy színesbőrű úriember. Egy pozitív kritériumot tudok mondani. A lemez külsőségei hűen mutatják, hogy mire számíthatunk, ha meghallgatjuk az albumot.

Az egészet ráadásul tetőzi a korong oldalán olvasható felirat: „Rádiókban kiemelten kampányolt kiadvány!” Hát ehhez már végképp nem tudok mit szólni! Sok ilyen jó zene kell még a rádiókba. Csak az a kérdés, hogy melyikbe, mert jómagam sehol nem hallottam ezeket a nótákat. Ezáltal nagyon bukás szaga van ennek a kiadványnak.

-norro-

[2009.03.11.]