Victor Bailey visszatért: erő, dinamika és változatosság

Victor Bailey basszusgitáros sokadik alkalommal járt már Budapesten, azonban valószínűleg a 2009. március 25-i Millenáris Teátrumban tartott teltházas koncertje volt az eddigi legjobban sikerült fellépése. Bailey különböző felállású zenekaraival szerepelt a Petfőfi Csarnok, illetve az A38 színpadán: Joe Zawinullal, Omar Hakimmal, Jim Bearddel, Bennie Maupinnal, Lenny White-tal, most legújabb formációja debütálásának lehettünk szem- és fültanúi. Másnap a zenész Pécsen is fellépett, tudósítónk ott is járt.

A koncert elején Victor Bailey-t - megromlott egészségi állapota miatt - felsegítették a Millenáris színpadára. Hivatalosan sosem vonult vissza, de tulajdonképpen egy időre háttérbe szorult a zenei életben. Végig egy bárszéken ülve játszott, mivel a lábai sajnos nem bírják az igénybevételt, a kezei azonban szerencsére továbbra is a régiek. A visszatérés rendkívül erősre, dinamikusra és változatosra sikerült.

Victor kedvesen köszöntötte a budapesti közönséget, majd magyar barátait: Szakcsit, Babost és (Katona) Klárit kereste a nézők között, akik sajnos nem voltak jelen. Az első három nóta egy utazáshoz volt hasonlatos, mégpedig vissza az időben. A 2001-es That's Right!-ról csendült fel elsőként a Goose Bumps, azaz „libabőr”, amelyből nem is volt hiány senkin, meghallva Bailey mély és öblös basszgitár soundját. Poogie Bell rengeteg cint haszált a nóta elején, amelyek ráadásul elég hangosan szóltak, Dean Brown gitárszólójának keverése viszont rettentően halkra sikerült. A billenytűs Peter Horvath-nak technikai problémái adódtak a hangszereivel, így - későbbi saját elmondása szerint - sokat stresszelt az elején, azonban egy lehengerlő stílusú és meglehetősen hosszú szólót sikerült eljátszania.

A következő dal az 1999-es Lowblow című lemez címadó nótája volt, amely indulószerű kezdettel, gyors és bonyolult basszus- és scat-szólammal kiegészülve. Victor kitett magáért, ami a basszerozást illeti, hiszen úgy kavargatta a húrokat, mint más a reggeli kávéját. Egy kiadós ordítást követően a főszereplő megemlítette, hogy a mostani világgazdasági válság közepette milyen boldog és mennyire köszöni, hogy ennyien eljöttek meghallgatni őket.

A harmadik szám a 20 évvel ezelőtti Bottom's Up című CD-n hallható Joyce's Favorite volt, amely egy lassú szerzemény, s egy gyönyörű hölgynek íródott. A többször is visszatérő basszusgitár-gitár uniszóló, illetve a lírai basszus melódia jellemezte a szerzeményt, egy igazán kellemes és könnyed zongiszólóval kiegészülve. Ezután a végig slappelést tartalmazó, nagyon feszes Grahan Cracker következett, amely mű ezúttal szaxofon nélkül szólalt meg. A lemez eredeti gitárszólamát játszó Wayne Krantz szerepét Dean Brown mesterien hozta, valamint Peter Horvath ismét brillírozott a billentyűk mögött.

„Egy kis jazz, egy kis funk, egy kis fusion. De én mindet keverni szeretem...” - fogalmazott Victor az új banda bemutatásának elején. Az új taggal, a New York-i gitárossal, Brownnal kezdte, akivel Bailey 30 évvel ezelőtt már a Berklee-n is együtt játszott. Dean Brown azóta Billy Cobham, Marcus Miller, David Sanborn és a The Brecker Brothers kísérője is volt, illetve szólókarrierbe kezdett. A fellépés előtt mindössze 3 órát próbált a zenekarral, azonban mindez cseppet sem volt érezhető a játékán, csak annyiban, hogy volt amikor kottából játszott. Véleményem szerint ő volt az est hőse, őrületes szólóival, hihetetlen mozgásával és Pandacsöki Boborján image-ével ámulatba ejtett mindenkit. :)

„Rossz, ami az én olvasatomban azt jelenti, hogy nagyon jó.” - magyarázta róla a zenekarvezető. Az egykoron hatalmas rasztahajú, jól megtermett Pittsburgh-i „funky drummer”, Poogie Bell szintén tizenéves korától ismeri Bailey-t. Yamaha szerkón és Alchemy cineken biztosította a pontos tempót. Szerepelt Marcus Miller, David Sanbor, Herbie Hancock és Bobby Broom formációiban, illetve a The Poogie Bell Band alapítója.

A magyar származású San Francisco-i billentyűssel, Peter Horvath-tal azaz Horváth Péterrel Bailey mindössze néhány évvel ezelőtt találkozott először. Most Yamaha Motif XS8-ason játszotta a szinti soundokat, valamint Roland RD-700SX-en a nagyon szép zongora hangszínt. Megtudtuk, hogy finom paprikás csirkét tud készíteni és remekül beszél magyarul. :) A zenész édesanyja Mátrai Zsuzsa énekesnő, aki a nézők soraiból figyelte végig baseball sapkás fiát. A főnök végig a négyhúros, bundos Fender Victor Bailey Signature basszgitárján játszott, eléggé humoránál volt, sokat énekelt és beszélt, saját magát a következőképpen konferálta fel: „Oh, my name is Marcus Miller. Thank you!” :))

Bailey tavalyi évre tervezett új albumának kész felvételei sajnálatos módon odavesztek, amikor egy hangmérnök letörölte azokat a számítógépéről. Ezért idén az egész munkát elölről kellett kezdenie, de 6 hét múlva saját cége gondozásában kiadásra kerül a lemez. Erről játszották a Stevie Wonderre rímelő I Wonder című kompozíciót, amely gyönyörű zongora intróval indult, és alapvetően egy nyugalmas, jazzes nótának bizonyult, Dean Brown santanás gitárjátékával.

Victor kockahajú időszakából származó, 1989-es első szólólemezének nyitányának előadásával folytatódott a show. Ez volt a játékos Kid Logic, a zawinulos hangzású szintetizátort, dörmögő basszust és metálos gitárszólót felvonultató szerzemény. A soron következő dal, személyes kedvencem, az If You Say So szintén egy új anyag, méghozzá egy rendkívül hangulatos blues volt, mely dallamos gitárt, effektes basszust és kissé hangos dobot tartalmazott. A kiállást szépen ívelt fokozás és egy őrületes gitártépés követte. Victor basszusgitár intrója mindössze pár hang ismételgetéséből állt, de mindezt csodás üveghangokkal, akkordokkal, tapping technikával és hangerőszabályozásokkal fűszerezte.

George Clinton két Parliament-Funkadelic számának egyvelege jött a sorban, méghozzá a (Not Just) Knee Deep és a One Nation Under A Groove a That's Right! CD-ről. A feszes funky ritmus, a slap basszus, a retro szinti hangszínek és a gazdag gitár riffek nagy üdvrivalgást érdemeltek. A Slippin' N' Trippin', azaz a leendő lemez címadó nótája egy húzós funk-rock 'n' roll volt, énekléssel és jazzes zongoraszólóval egybekötve.

Az est utolsó előtti dala egy vadiúj kísérlet, mégpedig egy house-jazz szerzemény volt, amely az Ape School címet kapta. Effektes basszus, technos szintetizátor, gyors doblüktetés és torzított gitár jellemezte, majd egyre kevesebb hangszer és lassulás vetett véget az őrületes tempónak. A második ráadás, egyben a koncert utolsó dala, Joe Zawinul Weather Report-örökzöldje, a Birdland volt, természetesen egy szál basszusgitárral - szinte végig kétszólamban - előadva, mely hatalmas élményt szerzett a tapsolással besegítő rajongóknak.

Leszámítva a némi pontatlanságot és Dean Brown bemutatásának kifelejtését itt a végén, frenetikusra sikerült a több mint másfél órás show. Számomra hiányzott néhány nóta a setlistből, például a Do You Know Who/Continuum, a Sweet Tooth vagy a Where's Paco?, de a Victor Bailey Group visszatérése így is mesébe illően pazar volt.

Kiküldött tudósítónk, Mityo beszámolója Pécsről:

A Victor Bailey Group a frissen megnyílt (igazából még megnyitás előtt lévő) PécsiEst Café-ban is fellépett másnap, a pécsi Kereskedők Házának Római-szintjén. A különbség talán annyi, hogy a Millenáris Teátrummal összehasonlítva a helyszín jóval kisebb, így sokkal inkább személyes, amolyan klubkoncert jellege volt a dolognak, természetesen teltházzal, olyannyira, hogy egy szegény fotósnak már csak a bárpulton jutott hely...

A koncert programja a fenti beszámoló alapján nagyjából ugyanúgy alakult, úgyhogy túl sokat ehhez nem lehet hozzáfűzni, sajnos Victor Bailey ugyanúgy bárszékről volt kénytelen játszani, viszont a játékán ez szerencsére egyáltalán nem látszott: elképesztő természetességgel játszotta a legbonyolultabb futamokat vagy slap-témákat is, miközben cinkos pillantással vizsgálta a közönséget, melyik dallamra mennyire vevők. Szerencsére a közönséggel nem volt baj, tetszését sűrűn ki is fejezte a számok végén, a koncert után pedig nem nagyon akarta hazaengedni a zenészeket.

Érdekes módon a gitár elég rosszul volt hangosítva a koncert elején itt is, bár a végére mintha korrigálták volna, viszont Poogie Bell „odabaszós”, Prince-es funky dobjátéka cserébe kicsit túl hangos volt (de még éppen nem zavaró mértékben). Horváth Péterre sem lehetett panasz, bár személy szerint nekem a George Clinton / Parliament feldolgozásban nagyon nem tetszett a billentyűk retrós hangszíne, én inkább erőtlennek nevezném. Hiába, ez a szám fúvosokért „kiált”, egy erős rezes kíséret nélkül nem szól jól. (Lehet, hogy csak az volt a baj, hogy akkora elánnal konferálta fel Bailey a számot, amekkorát utána az mégsem durrant.)

Hogy egy pozitív példát is mondjak, az Ape School viszont teljességgel kárpótolt. Az elvetemült jazz-rajongók most bizonyára megköveznek, de azt kell mondanom, hogy korai Prodigy-féle energia szorult egy igazán technikás, lendületes jazz-számba, és ez az energia úgy tör elő, hogy attól még a legszigorúbb római légiós is táncra perdült volna.

-Mityo és Greg - GregJazzBlog-

[2009.03.31.]