Munkácstól Budapesten át Barcelonáig - mozaikok Jávori Ferenc (Fegya) életéből és szerelmeiről

- Azok a divatos kifejezéssel élve „cross-over” próbálkozások, amiket az utóbbi években megfigyelhettünk - tehát a klezmer zene összepárosítása a klasszikus zenével vagy a cigányzenével, illetve a Tavaszi Fesztiválos fellépés a kántorokkal, a klezmer-musical -, mindezek valamiféle tudatos útkeresések, arra irányuló törekvés, hogy minél több olyan emberrel megismertessék a zsidó zenét akik esetleg önmagában a klezmerre nem lennének feltétlen nyitottak?

- Nem, ezt így nem mondhatjuk. De ha az embert felhívja a Rolla János, a Liszt Ferenc Kamarazenekar művészeti vezetője (és egyik alapítója – a szerk.) -, aki olyan fantasztikus zenészekkel játszott az elmúlt negyven év alatt, mint Rampal, Rostropovics, Itzhak Perlman vagy Isaac Stern – és azt mondja „Jó napot kívánok, Rolla János vagyok és csak azt szeretném kérdezni, nem tudna írni nekünk valami klezmer zenét?”

 - Tehát jellemzően nem Öntől indulnak ki ezek a kezdeményezések?

- Nem. Sőt, az előbb említett felkeresésre, ami 1999-ben volt, hirtelen azt hittem, hogy csak egy vicc, hogy ki vagyok téve egyfajta játéknak, mint azokban a kandi kamerás műsorokban. Annyira irreális volt számomra. Aztán amikor kiderült, hogy komoly a felvetés, találkoztunk egy kávé mellett és Rolla János elmesélte, hogy volt egy pár koncertünkön, nagyon érdekesnek és izgalmasnak találta azt a zenei világot és erre alapozva szeretne kérni engem, mint zeneszerzőt, hogy írjak egy-két tételt és próbáljuk meg, hogyan szól ez a két dolog együtt. Először meg voltam szeppenve egy kicsit és megmondom őszintén, gondolkoztam is, hogy mennyire elképzelhető, hogy a Liszt Ferenc Kamarazenekar Mozart, Handl, Vivaldi, Bartók és sok-sok nagyság után Jávori Ferenc darabjait fogja játszani. De egyrészt éreztem egyfajta inspirációt, másrészt maga az a tény, hogy Rolla János bízott ebben végül is azt mondatta velem, hogy „próba, szerencse”. Megszületett két tétel, amit a Zsidó Fesztiválon mutattunk be még ugyanabban az évben. Még arra is emlékszem, amikor a megkomponált és meghangszerelt anyaggal először mentem a próbára. Egyfajta szorongás volt bennem, amikor kitettem a kottát, hogy vajon mit fognak szólni. De egyből mondták, hogy „hű de jó, végre egy kis klezmer zenét is játszhatunk Vivaldi után, ez kimondott felüdülés lesz”.

 - Hasonlóan kívülről jött a Menyasszonytánc megírásának ötlete is?

- Lekopogom, mindig olyan szerencsés helyzetbe voltam, hogy engem hívtak fel, nem nekem kellett kopogtatnom az ajtókon. Ez mindig is óriási erőt adott nekem, mert azt mutatta, érzik azt, hogy valamiféle értéket teremtek és amit csinálok, nem csak az adott kor aktuális divatjának szól. Így történt, hogy Kerényi Miklós Gábor felhívott telefonon, még 2004-ben és mondta, hogy itt van egy nagyon érdekes prózai darab, ami a harmincas években született Erdélyben Indig Ottó tollából. A címe: A torockói menyasszony.

 - Ezek szerint az alapmű is Kerényi Miklós Gábor felfedezése?

- A felkérés az igazgató úrtól jött, de a darabot a két dramaturg, Kállai István és Böhm György találta. Ők ezt átdolgozták és én már a kvázi kész terméket kaptam meg, amivel kapcsolatban néhány helyen úgy éreztem, hogy apró változtatásokra van szükség, ezeket megvalósítottuk. Szerencsém volt azzal is, hogy egy kitűnő rendezőt kaptam Béres Attila személyében, aki ráadásul Erdélyből származik, tehát abszolút ismeri ezt a világot. Nem beszélve arról, hogy én Kárpátaljáról települtem át, úgyhogy egyből megtaláltuk a közös nyelvet. Nagyon jól tudtunk együtt alkotni, összedolgozni. Most pedig már három éve hatalmas sikerrel megy a darab. Idén ősszel érkezünk el a százötvenedik előadáshoz.

 - Vélhetően a Menyasszonytáncnak is ugyanolyan sikere lenne világszerte, mint a Purimnak volt. De el lehet egyáltalán vinni egy ilyen előadást is külföldre?

- Természetesen lényegesen nehezebb lenne. A Purimban van 18 táncos, plusz a zenekar és kész. Itt viszont táncosok, kórus, színészek, műszak és persze a zenekar, tehát mintegy 60-70 ember együttes munkájából áll össze a siker. Ezzel együtt volt róla szó, hogy esetleg kimegyünk vele New Yorkba a Magyar Kulturális Év keretében, de ez bizonyos okokból sajnos nem sikerült. De ami késik, nem múlik. Németországban, a müncheni koncert után nem csak hogy gratuláltak a Klezmer Szvithez, de sok német - akik látták Budapesten a Menyasszonytáncot - kérdezte, hogy miért nem hozzuk ki Münchenbe ezt a darabot is, hiszen az ő megítélésük szerint is hatalmas sikerrel menne ott is. Úgyhogy reméljük, csak idő kérdése az egész és két-három éven belül eljutunk vele a határon túlra is.

 - Ha már a határokat említi... Mit jelent ma Munkács az Ön életében?

- Már csak a szülővárosomat jelenti. Hiszen mindenki, aki nekem fontos volt, rokonaim, barátaim, osztálytársaim, ismerőseim, szinte mindenki eljött onnan. A hetvenes-nyolcvanas években kivándoroltak Amerikába, Izraelbe, Ausztráliába, Németországba. Ha most egy kis Munkácsot akarok magamba szívni, akkor elmegyek Izraelbe. Most már harminc éve van ott egy e tekintetben is nagyon érdekes összejövetel. Minden évben, a Pészah (vagy más néven pászkaünnep, a zsidók egyiptomi kivonulásának ünnepe, a „zsidó Húsvét” – a szerk.) utáni szombaton a világ minden tájáról összegyűlnek azok, akik kivándoroltak Munkácsról és az egész Kárpátaljáról. Ez esetenként 2-3 ezer ember találkozóját jelenti. 4 évvel ezelőtt én is ott lehettem, ami egy fantasztikus élmény volt, hiszen olyanokkal találkozhattam, akiket nem láttam 20-30 éve. Gyakorlatilag egy piknik jellegű eseményről van szó, ami egy hatalmas erdőben van reggel 10-től este 10-ig. Mindenki hozza magával a kaját, meg az itókát. Hatalmas zászlók vannak, amelyekre fel van írva, hogy Munkács, meg Beregszász, Huszt, Rahó, Ungvár... Ha valakit meg akarsz találni, akkor például odamész a beregszászi zászló alá és megkérdezed, hogy a Berkovits Sanyi itt van-e...

 - Ha lenne egy találkozója a világ összes magyarjának, akkor Ön a Munkács, vagy a Budapest zászló alá állna?

- Munkács a család, a közösség, a tanulási korszak. Egy nagyon szép múlt, amiből az ember táplálkozik. Ezeket a zenéket biztos nem tudtam volna megírni, hogy ha nem ott születek. Magamba szívtam azt az egész légkört, azt a közösségi életet, a szeretetet, az összetartást, a hagyományok tiszteletét.

 - Mikor kezdődött az elvágyódása onnan?

- Nem elvágyódásról volt itt szó. Harminc évvel ezelőtt a húgom férjhez ment egy pesti fiúhoz. Ekkor a szüleinkkel együtt fogtuk magunkat és átjöttünk ide. De egyáltalán nem bántam meg ezt a döntést, mert itt jól érzem és ahogy mondani szokták, megtaláltam magam. De azok a negatív dolgok irritálnak, amik itt az utóbbi időben történnek. Borzasztó, felháborító és egyszerűen alig akarom elhinni, hogy megint ide jutott Magyarország.

 - Ha jól sejtem, akkor itt most nem a gazdasági válságról beszélünk, sokkal inkább arról az erkölcsi és értékválságról, ami sajnos még a gazdasági válságnál is mélyebbnek tűnik, régebbről datálódik és félő, hogy kimászni is sokkal nehezebb lesz belőle...

- Meg az a gyűlölet, ami belengi a közéletet és a mindennapok légkörét. Megint ezek a régi stigmák jönnek elő, ugyanazt hallja az ember, amiről a szülei meséltek. Hiszen a papám, mint munkaszolgálatos megjárta a poklot, édesanyámat elvitték Auschwitzba Munkácsról... Most bekapcsolja az ember a TV-t és szinte nem hiszi el, amit lát. Csírájában bár, de ugyanazt a gyűlölködést tapasztalja az ember.

[2009.05.19.]